Sokan támadják, vagy éppen lehetetlennek tartják a koncepciót, ön szerint mégis szükség lenne bérunióra. Milyen gazdasági körülmények indokolják ezt?
„Amikor bérunióról beszélünk, akkor nem arról van szó, hogy egy adminisztratív intézkedés keretében egyszerűen bejelentjük: most már bérunió van, és kész, a dolog ennél sokkal összetettebb.”
Az Európai Unió, és ezen belül az euróövezet kifejezetten az európai integráció megteremtésének a céljával jött létre, ehelyett azonban azt látjuk, hogy különösen az Euró bevezetése a dezintegráció irányába sodorta az európai közösséget.
„Kinyílt egy hatalmas jövedelem- és vagyonkülönbségi olló a társadalom felső 3-4 százaléka és az alsó 20-40, Magyarország esetében egyenesen 60 százaléka között.”
Ez azért történhetett, mert az unió és az eurózóna szerkezete kizárólag a tőke kiváltságos pozícióját erősítette: annak jövedelmezőségét és értékállóságát biztosította. Eközben pedig nem foglalkozott a munka gyarapodásával.
„Így a tőke-munka közötti nemzeti jövedelem-felosztás az elmúlt 20 évben a történelmi alapon egészségesnek mondható 35:65 aránytól, olyan 5-6 százalékkal eltolódott a tőke javára.”
Ez okozza azt a rettenetes mértékű bérszakadékot, ami a kelet-nyugat irányban kettészeli az Európai Uniót?
Alapjában véve igen. A keleti tagállamok – Magyarországot beleértve – arra a modellre álltak be, hogy olcsó bérekre alapozva próbálják a gazdaságot és a társadalmat felépíteni.
„Mi is beálltunk a multinacionális cégek termelési láncába: alacsony bért fizetünk, kevés hozzáadott értéket termelő munkakörökben, a társadalompolitikánkat – elsősorban az oktatást – pedig ennek megfelelően alakítjuk.”
Ez szöges ellentétben áll a világgazdasági folyamatokkal; soha nem látott mértékű technológiai robbanás előtt állunk: jönnek a robotok és a mesterséges intelligenciák.
„Azon kellene gondolkodni, milyen képzés szükséges ahhoz, hogy ezeknek a kihívásoknak megfeleljünk?”
Ehhez sehogy sem aránylik a magyar kormány elmúlt nyolc évben folytatott oktatáspolitikája: arra koncentráltak, hogy szolgáltatóként a megrendelő, a nagytőke igényeit maradéktalanul kielégítsék.
„Ez a teljes nyomor és leszakadás biztos útja.”
A bérunióval szemben felhozott első öt „érv” között mindig ott van, hogy ha Magyarországon is annyit, vagy közel annyit kell fizetni az ugyanazon munkakörben végzett munkáért, mint nyugaton, innen hanyatt-homlok menekülnek majd a multik. Tényleg ennyire alacsony a nemzetközi cégek ingerküszöbe?
Azt mindenképp le kell szögezni, hogy a magyar munkaerőpiac szerkezete nem azonos a nyugati munkaerőpiacéval.
„Itt ugyanis nemigen létezik magas képzettségű munkaerő. Az a kevés, ami volt, már rég elment.”
A helyes kérdés nem az, hogy elmennek-e a multik, hanem, hogy ők mit fognak lépni a technológiai robbanásra?
„Én láttam olyan tanulmányt, ami a német autógyártók esetében azt mutatta, hogy a munkaerőigényük 60 százalékkal fog csökkenni az elkövetkező öt évben.”
Jön az elektromos autó, aminek az összeszerelése töredék annyi munkaerőt és munkaórát igényel, mint a hagyományos kocsiké, tehát, ha maradnak is, lényegesen kevesebb embert fognak alkalmazni.
De ami ennél is fontosabb, hogy
„a magyar politika és gazdaságpolitika kategorikus követelménye kell legyen, hogy ne tegyen különbséget a multik és hazai cégek között.”
Ha a dolgozók négy évi munkabérének előre való kifizetése kell ahhoz, hogy a multik itt maradjanak – miközben a magyar vállalkozásoknak semmit sem fizetünk -, akkor jobb, ha elmennek. Halálra és nyomorra ítélt az a gazdaságpolitika, ami ilyen óriási különbséget tesz a piaci szereplők között. A másik három visegrádi országban például a multiknak nyújtott támogatás összege csupán fele a magyarénak.
Az öt legnépszerűbb tévhit az európai bérunióval kapcsolatban
„Egyenlő munkáért egyenlő bért” – a Jobbik és kelet-európai szövetségesei azt szeretnék elérni, hogy ez az elv végre bekerüljön az Európai Unió alapokmányaiba. Ennek érdekében indult útjára az az európai polgári kezdeményezés, melynek végül az Európai Bizottság is kénytelen volt zöld utat adni.
Miért érdekelt ebben a Fidesz?
„Azért, mert a multik képesek a nagy európai országok, elsősorban Németország politikáját csitítani.”
Így szerzik meg a nyugati országok hallgatólagos beleegyezését ahhoz, hogy addig folytathassák ezt a gazdaságpolitikát, ameddig csak lehet.
„Ha pedig már nem lehet? Akkor születik egy újabb bűnbak, aki majd elviszi a balhét: vagy Soros György, vagy valaki más lesz a hibás, ha ez a tákolmány összeomlik.”
A politikai vetület – az hogy itthon a Jobbik vetette föl a bérunió ügyét, illetve az, hogy az unió döntéshozói nemrég megállapodtak az úgynevezett szociális pillérről, melyben szintén fölmerült az egyenlő munkáért egyenlő bér elve – mennyire segíti elő, hogy a bérkérdés bekerüljön a köztudatba? Ön közgazdászként hiányol valamit a jelenlegi diskurzusból?
Én közgazdászként már négy éve foglalkozom az európai jövedelemkülönbségek kérdésével. Ez idő alatt az egyik legnyilvánvalóbb hiányosság, amit láttam, az az volt, hogy
„az Európai Uniónak számtalan biztosa van, csak éppen annak nincs felelőse, aminek a nevében ez EU létrejött: az integrációnak.”
Számomra a polgári kezdeményezésnek az lenne a kívánt üzenete, hogy az európai integrációt a lehető leghangsúlyosabban helyezzük az előtérbe:
„Legyen integrációs biztos, legyen egy integrációt vizsgáló mechanizmus és legyen az integráció követelményrendszerén alapuló szűrő!”
Az volna üdvös, ha minden uniós döntés átmenne ezen a szűrőn, és az uniós politika lépéseit abból a szempontból vizsgálnák, hogy azoknak milyen integrációs következményei lesznek. Ebben az integrációs rendszerben a legfontosabb paraméter pedig a bérkérdés. Ez szerintem egyáltalán nem jelenik meg a bérunióról szóló párbeszédben.
Az uniós döntéshozók reakciója egyébként elég kiábrándító, és nagyjából így foglalható össze:
Ja, hogy van egy ilyen kezdeményezés? Jobb ha gyorsan mondunk rá valamit, mert egyébként Isten ments, hogy legyen belőle valami.
„20 éven keresztül nem foglalkoztak a szociális pillérrel, és mit mondtak most Göteborgban? Hogy kellene vele foglalkozni. Ez egy harmatgyenge, semmitmondó nyilatkozat.”
A tőke és a munka közötti jövedelemfelosztás Reagan és Thatcher óta folyamatosan a tőke irányába tolódik, az Európai Unió szerkezete és természete is ezt a mechanizmust viszi tovább. Az unió ugyanis elvette a jövedelemfelosztáshoz szükséges eszközöket a tagállamoktól, de ezek helyébe nem képes hasonló erejű és értékű eszközöket teremteni, ő maga pedig nem képes használni őket – ezek egyszerűen megszűntek.
A Jobbik politikusai is számos alkalommal kifejtették már, de a nemzetközi sajtó is foglalkozott azzal a felvetéssel, hogy a keletről nyugatra irányuló gazdasági migráció az ottani társadalmakban óriási feszültségeket okoz. Ez alapján úgy tűnhet, hogy a nyugati államoknak is érdeke lenne, hogy létrejöjjön a bérunió. Ez mennyire tudatosul a nyugati politikában és a közvéleményben?
A belső migráció következtében a nyugati gazdaságok jelentős mértékben profitálnak a jól képzett, olcsó keleti munkaerőből, ami egybevágott a nyugati nagytőke érdekével.
„Nem érdeke viszont ez a folyamat a nyugati munkavállalóknak, akikre ez bérnyomást gyakorol, tehát a nyugati nagyvállalatok így szorítják le a fizetéseket.”
A nyugati politikának addig volt érdeke az importált olcsó munkaerőre és a keleti országokban működtetett leányvállalatokra épülő modell, amíg vérszegény, de mégis valamit érő gazdasági növekedést tudtak általa produkálni.
„A tőke javára történő jövedelem-átcsoportosítás azonban a nyugati államokon belül is végbement, és egyre inkább megjelent egy szegény, leszakadó társadalmi réteg, amit ez a mechanizmus az út szélén hagyott.”
Ez mára olyan komoly mérteket öltött, hogy a nyugati politikusok is látják: a folyamat komoly társadalmi feszültségekhez vezet.
„Ennek a játszmának nagyjából vége van. Nem lehet erre építeni a jövő gazdasági növekedési modelljét.”
Ugyanakkor a struktúra keleti része még a helyén van:
„Hiába köpköd a visegrádi országok egyike-másika az Európai Unióra, tökéletesen kiszolgálja a nyugati országok gazdasági érdekeit.”
Innen azt jelentik haza a multik: az Orbán-kormány képes kordában tartani a munkaerőt, nincs semmiféle lázadás, minden megy a maga megszokott menetében. Amíg ez így van, ez a szekér megy.
„A magyar társadalom pedig egyelőre még elviseli, hogy egyre nő a szegénység, egyre jelentősebb az alulképzettség.”
Ezek szerint az olyan kijelentések, amit az év első felében például Kövér László is megfogalmazott, hogy a magyar munkaerő kevesebbel is beéri, mint az „ellustult” nyugati dolgozók, az a nyugati nagytőkének szóló üzenet?
Pontosan, ezek azt jelzik a nemzetközi vállalatok felé:
„nyugi, a helyünkön vagyunk és biztosítjuk az alacsony béreket.”
Egyébként mi a legfontosabb a magyar embernek? A havi fix. Ez a nagy válságok hatására már 100 éve beivódott a magyar köztudatba,
Kádárék is ebből éltek: „fogd be a szád, és lesz zsíros kenyér”. Orbánék ennek a paradigmának a hűséges követői.
A bérunió kapcsán a laikusok részéről elég sokszor fölmerül, hogy azért fölösleges, mert előbb az országon belüli kelet-nyugati bérszakadékot kellene megszüntetni. Van létjogosultsága egy ilyen rangsorolásnak a két probléma között?
Nem, ez teljesen értelmetlen. Amivel ezt a problémát orvosolni lehet, az az oktatás fejlesztése, ami az ország mindkét végére ugyanúgy vonatkozik.
„Döbbenetes és elkeserítő, hogy az EU adatai szerint Magyarországon a legalacsonyabb a társadalmi mobilitás mértéke: aki szegénynek születik, az szinte biztos, hogy szegény marad.„
Arra, hogy valaki kikecmeregjen a nyomorból, kevesebb mint 10 százalék esély van.
„Az Orbán-rendszer ezt a helyzetet konszolidálja.”
Ezt csak az oktatás fejlesztésével lehetne feloldani, mivel a jelenlegi oktatási rendszerünk teljesen alkalmatlan a XXI. század kihívásaival való szembenézésre. Teljesen meg kéne reformálni a XIX. századi, hatalomközpontú tanítási módszertant.
Vona Gábor és a Jobbik politikusai is számos alkalommal elmondták már, hogy akkor sem lesz egyik napról a másikra német bérszínvonal hazánkban, ha sikerrel jár a béruniós aláírásgyűjtés, és Brüsszel kénytelen lesz érdemben foglalkozni a kérdéssel, ez egy évtizedes folyamat. Mit érzékelhet majd ebből a magyar társadalom, és hogy veszi ki a részét belőle az unió?
A bérek valamelyest történő kiegyenlítésének számos részletkérdése van, melyek megoldása részben uniós, részben tagállami kézben van. Az unió létrehozhat egy egységes munkaköri minősítési rendszert, így mondjuk a fogorvos vagy a pék ugyanazt fogja jelenteni Párizsban, mint Szombathelyen. Megalkothat továbbá egy egységes munka törvénykönyvét, ami minden tagállamra vonatkozna – én ezt kifejezetten támogatnám.
„Hiszen az nonszensz, hogy például egy Tesco-ban dolgozó magyar asszony, ha menstruál, akkor nyolc óra alatt egyszer mehet el a mosdóba betétet cserélni, míg nyugaton akkor mehet, amikor kell neki.”
A munka feltételrendszerének integrálása ráadásul egy viszonylag egyszerű feladat, és mindjárt másképp nézne ki tőle a munkaerőpiac. Egységesíthető lenne a vizsga- és a felvételi szisztéma, a munkahelyhez való hozzáférés feltételrendszere, ebben pedig az EU-nak nagyon komoly szerepe lehet.
Októberben sikerült sokakat meglepnie egy Magyar Nemzetben közzétett írásával, melyben elég kemény választ adott Lendvai Ildikónak, kiállt a Jobbik mellett és közös MSZP-s, fideszes bűnről értekezett. Miért érezte fontosnak, hogy válaszoljon a szocialista politikus nyílt levelére?
Mert szerintem az alapvető probléma a tőkéhez való viszonyulás.
„Ebben a kérdésben az MSZP és a Fidesz egykutya.”
Amikor pedig Lendvai Ildikó kultúrpolitikai, és nem gazdasági kérdésekben a Jobbikra támadt, úgy éreztem kötelességem azt mondani:
„Lehet Horthy-szobrokkal riogatni, de a kutya nem itt van elásva: a lényeg az, hogy mi az adott párt nemzetgazdasági modellje?”
Itt a különbség Gyurcsány és Orbán, Lendvai Ildikó vagy Lázár János között minimális. Én pedig ennek a ténynek a megkerülését nem fogom szó nélkül hagyni. Ugyanakkor a pártok viselt dolgaival foglalkozzon az, akinek ez a feladata, az nem az én asztalom – én egy ország gazdaságpolitikájával foglalkozom.
Milyen reakciókat váltott ki ez az írása?
Nem kaptam semmi csúnya támadást. A baloldal részéről inkább döbbent csend, és egyfajta „lehet, hogy igaza van; ebben azért van valami” hozzáállás volt a jellemző.
„Hol van a Jobbik vétkeinek súlya az MSZP és a Fidesz állam- és nemzetrombolásához képest?”
Róna Péter közgazdász szeptemberben csatlakozott a bérunió támogatóinak táborához. Múlt héten előadást is tartott arról, miért gondolja úgy, hogy a bérunióval lehetne növekvő pályára állítani a hazai gazdaságot. A Magyar Nemzetben kedden megjelent publicisztikájában Lendvai Ildikó hétvégén közzétett levelére reagált, amiben kifejti, hogy a politikus szavaival szemben miért nem a Jobbik és a Fidesz, hanem a Fidesz és az MSZP áll egy oldalon.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
