Egyértelmű és minden kétséget kizáró üzenete van annak, hogy a Bihar megyei rendőr-főkapitányság a történtek után több mint egy héttel sem tudja, akarja azonosítani a nagyváradi zászlóégetési kísérlet elkövetőjét.
És hogy a valósághoz még közelebb rögzítsük a tényeket, pontosítsunk: a román rendőrségnek nyolc nap sem elegendő ahhoz, hogy feltárja a magyar zászló felgyújtására készülő, minden bizonnyal nem magyar nemzetiségű gyanúsított kilétét.
Ezek után talán mondani sem kell, hogy az üzenet címzettje a nagyváradi/erdélyi magyar közösség. A tárgya pedig az, hogy büntetlenül maradhatnak a közösség, annak tagjai, valamint jelképei elleni támadások. Az állítás nem lenne több merő rágalmazásnál, a román nyomozó hatóságok befeketítésénél, ha egyedi esetről lenne szó.
Csakhogy láttunk már ilyet. Se szeri, se száma azoknak az elmúlt években történt eseteknek, amelyek során magyar szimbólumokat – műemlékeket, szobrokat, feliratokat, zászlókat, történetesen ugyancsak a magyar lobogót Nagyváradon – rongáltak, vagy tágabb értelemben magát a közösséget gyalázták Erdélyben, ám a tettesek kilétét azóta is homály fedi, ebből kifolyólag pedig a felelősségre vonásuk is elmaradt.
Például közel egy éve annak, hogy eltűnt a Musai–Muszáj akciócsoport által a kolozsvári polgármesteri hivatal udvarán található kerékpárparkolóban elhelyezett többnyelvű helységnévtábla. Persze február óta kissé változott a világ, mert részben orvoslást nyert a szervezet tiltakozásának tárgya (négy többnyelvű tábla kikerült a kincses város bejáratánál a tizenhatból), az azonban mégis csak égbekiáltó, hogy a kolozsvári rendőrségnek tizenegy hónap sem elegendő ahhoz, hogy térfigyelő kamerák segítségével megállapítsa, ki lopott el egy táblát egy állami intézmény területéről.
Hasonló a helyzet egyébként a nagyváradi incidens esetében: a Fekete Sas Palotában székelő RMDSZ-székház körül több térfigyelő kamera is működik, a legutóbbi gyújtogatási kísérletről telefonos videófelvétel is készült, jobb helyeken tehát nem nagy ördöngősség nyakon csípni a zászlógyalázókat.
És még csodálkozunk, hogy a romániai magyaroknak a román államba, annak intézményeibe vetett bizalma enyhén szólva sem magas?
Hogy a magyar fiataloknak egyáltalán nem akaródzik a román hadsereg és a belügyminisztérium kötelékében szolgálni?
Hiszen a sok-sok felderítetlen incidens egytől egyig arról árulkodik, hogy Bukarest nem tekinti egyenrangú, nemzetalkotó közösségnek a magyart, hanem olyan kisebbségnek, amellyel szemben megengedhetőek a sértő, gyalázkodó, támadó megnyilvánulások.
És az is jelzésértékű, ahogy a nagyváradi incidens kapcsán a többségi nemzet tagjai előszeretettel küldik vissza Ázsiába (és helyenként az anyjukba) az erdélyi magyarokat amiatt, hogy „idegen állam” zászlaját merik kitűzni, lobogtatni Romániában.
Holott jól tudjuk: miközben Romániában civil szervezetek és állami intézmények hajtóvadászatot folytatnak a magyar és a székely zászló ellen, Magyarországon nemcsak az ottani román közösség intézményein, hanem polgármesteri hivatalokon is vígan és zavartalanul loboghat a román trikolór.
Arról nem beszélve, hogy az RMDSZ erdőszentgyörgyi székházára kitűzött magyar és székely zászlók miatt kirótt prefektusi bírságot eltörlő jogerős törvényszéki ítélet is arra utal: egy nemzeti kisebbség érdekvédelmét ellátó politikai szervezet igenis használhatja az illető közösség jelképeit, legyen szó zászlóról.
Az eset kapcsán fontos még leszögezni: szó sincs arról, hogy a fejét követelnénk (jelképesen persze) annak a fiatal lánynak, aki vélhetően egy előszilveszteri buli alkoholgőzös mámorában megpróbálta felgyújtani a magyar zászlót. Valószínűleg azóta maga is szégyelli a történteket.
Azonosítása és felelősségre vonása azonban már csak azért sem maradhat el, hogy a romániai magyarság ne azt érezze: vele szemben mindent szabad, minden megengedhető. Mert képzeljük csak el, mi lenne most, ha a szerepek felcserélődnének, és a zászló román lenne, az elkövető pedig magyar…, írja Krónikában Rostás Szabolcs itt.
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
