December hónap nem hozott szerencsét a magyar–román együttélésben az elmúlt száz évben. A Nemzeti Fotótár páratlan anyagának köszönhetően ritkán látott archív felvételeken tekinthetjük meg a viharos 20. század sokszor fájdalmas magyar–román viszonyának egy-egy pillanatát. Célunk nem a sebek feltépése, vagy a konfliktusokkal és sérelmekkel terhelt kapcsolat elmérgesítése, hanem annak bemutatása, hogyan vált a Kárpát-medence a nagyhatalmak játékszerévé, és miként mérgezték a két ország kapcsolatát csaknem egy évszázadon át, tengernyi szenvedést és kárt okozva az itt élő embereknek.
A magyar–román viszony meghatározó decemberi pillanatai
1918. december 1. – Gyulafehérvári nemzetgyűlés 1944. december 24. – Budapest körülzárása 2004. december 5. – Népszavazás a könnyített honosításró
1914 nyarán, amikor kitört az első világháború, a félősebbek fejében talán megfordult, hogy az orosz cár kozákjai esetleg belovagolnak Budapestre. Azt viszont épelméjű ember nem gondolta, hogy éppen öt év múlva a román király katonái szállják meg a magyar fővárost, és rabolják ki az országot Győrig és Veszprémig. Arra sem gondolt senki, hogy a 20. századot magyar–román viszonylatban az fogja jellemezni, amit Take Ionescu 1916-ban így fogalmazott meg A nemzeti ösztön politikája című könyvében: „Vagy a magyarok foglalják el a Kárpátokat és uralkodnak felettünk, vagy mi foglaljuk el Erdély erődjét, és uralkodunk onnan a magyar Alföld felett. Harmadik út nincs.” És valóban, az első világháború utáni békekonferencia úgy döntött, hogy Délkelet-Európa meghatározó állama Románia legyen. Románia azonban nem tudta betölteni a Monarchia felbomlásával keletkező hatalmi űrt, így Berlin és Moszkva között ebben az irányban nem maradt számottevő hatalmi ellenpólus.
Budapest, 1919. augusztus eleje – A román királyi hadsereg katonái az Országháznál. 1918. október végén a Román Királyság egy évvel korábbi veresége után újra belépett a háborúba, hogy az összeomló Osztrák–Magyar Monarchiával szemben érvényesítse nemzeti ambícióit, és hogy helyet biztosítson magának a tárgyalóasztalnál. Ugyanekkor itthon a hatalmat megragadó Károlyi-rezsim, majd 1919 márciusától a kommunisták sem mutattak erős szándékot és képességet a betörő szerbek, csehek és románok elleni védekezésre. Sőt, a kommunisták még a románok elleni sikeres védekező harcot folytató székely hadosztály küzdelmét is akadályozták. A franciák által felfegyverzett román királyi hadsereg így nemcsak Erdélyt foglalta el, de vereséget mért a magyar Vörös Hadseregre is. Utóbbi a csehszlovákok elleni sikeres északi hadjárat utáni kivonulás miatt már a szétesés jeleit mutatta, s a vörösök egy gyenge támadási kísérletét követően a románok átkeltek a Tiszán. A jelenlegi országterület nagy részét is megszállták, beleértve a magyar fővárost és az Észak-Dunántúlt is. A kommunista népbiztosok és vörös terroristák közül, aki tudott, elmenekült.
Marosvásárhely, 1940. szeptember 21. – Horthy Miklósné 1940. szeptember 21-én Marosvásárhelyen megszemléli a bevonuló magyar sereg díszszemléjét. Az első világháború után mintegy 105 ezer négyzetkilométer korábbi magyar terület került Romániához. Ez több volt, mint a megmaradt ország területe. Az elcsatolt területeken megkezdődött a mintegy kétmilliónyi magyar háttérbe szorítása, a magyar intézmények leépítése. Miközben a két világháború közti Romániában általában nézve is zavaros állapotok uralkodtak, a magyar egyenesen „másodosztályú állampolgárrá” süllyedt. Magyarországon viszont a revízió, a területek visszafoglalására való törekvés maradt a hivatalos politika. 1940 elején Romániától a Molotov–Ribbentrop-paktum utáni helyzetben a szovjetek először Besszarábiát követelték vissza, majd a magyar vezetésnek Sztálin közös katonai fellépést ajánlott. Azonban a magyar vezetés és a románok is német–olasz döntőbíráskodást kértek. Hitler és Mussolini második bécsi döntése kettévágta Erdélyt, s a magyar többségű északi rész visszakerült Magyarországhoz. A bevonuló magyar honvédeket a magyar lakosság örömkönnyekkel köszöntötte.
Magyarország, 1944. november – Román katonák gyalogolnak Budapest felé, hogy részt vegyenek a főváros ostromában a szovjet hadsereg oldalán. Romániában 1944 nyarán a nemzeti érdekek felismerésével és érvényesítésével, a király vezetésével kiugrottak a náci szövetségből, és a szovjetek mellett vettek részt a magyarországi hadműveletekben. Erdélyben először vereséget szenvedtek a magyar honvédségtől, de a szovjet túlerő beérkezésével sikerült előretörniük, a Tiszán is átkelve. A Budapestért vívott harcokban a román 7. hadtest állományának 60 százalékát vesztette el. A hadtestet 1945. január 16-án a szovjetek kivonták a budapesti utcai harcokból, mert a szovjet–román erők ellen harcoló magyar honvédek elszántságát megkeményítette, hogy románok támadják a magyar fővárost. A hadtest parancsnokát, Nicolae Sova tábornokot 1946-ban odahaza az időközben hatalomra került román kommunisták letartóztatták és a hírhedt nagyenyedi börtönbe zárták, ahonnan csak 1956-ban szabadult.
Csepel, 1948. január 23. – A Petru Groza kormányfő vezetésével január 22-én Budapestre érkezett román küldöttség látogatása a Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben. A második világháború végén az erdélyi magyar közösséget a román hatóságok és félkatonai osztagok számos módon igyekeztek megtörni. Kényszermunka, internálótáborok, a szovjeteknek való átadás, a Maniu-gárdisták gyilkosságai, bántalmazások, rablás, erőszak jelentette az eszköztárat. Furcsa módon ennek részben a szovjetek vetettek véget, hogy be tudják terelni Romániát a kommunista akolba. Észak-Erdélyben így négy hónapig valamiféle baloldali magyar autonómia érvényesült. Amikor azonban Mihály király Petru Grozát, a kommunisták szövetségesét nevezte ki kormányfőnek, a szovjetek néhány napon belül visszaadták Észak-Erdélyt. A kommunista társutas Petru Groza jól beszélt magyarul, hiszen nemcsak erdélyi születésű volt, de Budapesten végezte az egyetemet még a Monarchia idején. Groza a román–magyar megbékélést hirdette, a valóságban azonban a magyar kisebbség elnyomásának új, immár kommunizmussal sújtott időszaka kezdődött el.
Megyaszó, 1958. június 8. – Ion Popescu, a Román Népköztársaság magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete beszél a második világháborús hősi emlékmű avatási ünnepségén. Az 1956-os forradalom leveréséhez a román kommunista hatalom készségesen segédkezett a szovjeteknek. Bekapcsolódtak a november 4-i szovjet támadás politikai előkészítésébe (hitegették Nagy Imrét és csoportját); utána a romániai Snagovba internálták a Nagy Imre-csoportot; jelentős létszámú Securitate-alkalmazottal segítették a magyar kommunista állambiztonság újjáépítését; Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára személyesen oktatta ki a magyar elvtársakat az MSZMP vezető testületénék november 24-i ülésén a megtorlás kérdésében. Ráadásul a szovjetek felé demonstrálva szilárdságukat úgy rendeztek odahaza a magyarországinál brutálisabb megtorlást, hogy náluk nem is volt forradalom, mindössze néhány tüntetés, diákmegmozdulás. A magyarországi kommunista rezsim ezért ki kellett hogy mutassa háláját a román elvtársak felé – így került sor az emlékművek felállítására Megyaszón és Debrecenben.
Budapest, 1961. szeptember 1. – Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, a Román Népköztársaság államtanácsának elnöke (jobbra), Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének (balra) és Kádár Jánosnak, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága első titkárának (középen) kíséretében ellép a román párt- és kormányküldöttség fogadására megjelent díszalakulat előtt. A magyar 1956-ból, továbbá az erdélyi és a bukaresti megmozdulásokból a román kommunista párt azt a következtetést vonta le, hogy nem lehet a nemzeti eszme ellenében építeni a szocializmust. Ezért míg Magyarországon támogatták Kádár „antinacionalista” restaurációját, addig odahaza megkezdték a magyar káderek háttérbe szorítását, és a magyar intézményrendszer leépítését, egyre sovinisztább retorikát használva. Az 1956-os magyar válság idején tanúsított stréber magatartásuk meghozta gyümölcsét: 1958-ban Hruscsov kivonta a szovjet megszálló erőket Romániából, és a román kommunisták megkezdhették különutas politikájukat. Így Budapesttel szemben Bukarest mintegy „fentről”, vállveregető viszonyban tárgyalhatott.
Budapest, 1969. március 17. – A Román Szocialista Köztársaság küldöttsége Nicolae Ceausescu (b3), a román államtanács elnöke vezetésével a Varsói Szerződés (VSZ) tagállamai Politikai Tanácskozó Testülete ülésén. Az 1968-as „prágai tavaszt” letörő, a Varsói Szerződés égisze alatt Csehszlovákiába bevonuló szovjet és csatlósállami csapatok közül látványosan hiányoztak a románok, akik el is ítélték a különutas csehszlovák kommunista rezsim megrendszabályozását. A feszültség olyan nagy volt, hogy a kommunista Magyar Néphadsereg 1968 őszén készített „Delta” fedőnevű terve egy román–jugoszláv közös támadás elhárításával számolt. A következő év elején a szovjetektől Kádár kapta feladatként a VSZ-nyilatkozat előkészítését, és a szövetség tanácskozásának lebonyolítását Budapesten. A találkozóra érkező román küldöttség akadékoskodni próbált, és fennhangon igyekezett önállóságát fitogtatni. Mivel a Nyugat-Németországgal kapcsolatos román és magyar gazdasági érdekek egybeestek, ezért a magyar apparátus csendben támogatni próbálta a román törekvéseket, hogy ne ítéljék el a nyilatkozatban az NSZK-t. A végén persze mindenki aláírta a kissé letompított hangú, a szovjet hatalmi törekvéseket a „békeharc” frázisaiba csomagoló közös nyilatkozatot.
Debrecen, 1977. június 15. – Kádár János (j2), a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára és Nicolae Ceausescu (b2), a Román Kommunista Párt főtitkára, a Román Szocialista Köztársaság elnöke tolmács segítségével Debrecen főterén beszélget. Ceausescu még 1968-ban felszámolta a pusztán kirakatpolitikai célokat szolgáló Maros–Magyar Autonóm Tartományt, és megkezdte szürreális, nacionálkommunista rezsimjének megszervezését. Az 1970-es években a román párt és állami vezetés egyes tagjai, illetve Ceausescu felesége, Elena körül kialakult udvartartás példátlanul éles hangú magyarellenes kampányt folytattak. A magyar pártvezetés szándéka és hajlamai ellenére kénytelen volt az erdélyi magyarok helyzetével többször foglalkozni, de Kádár 1972-es bukaresti látogatásán Ceausescu csak mellébeszélt. A debreceni, majd a másnapi nagyváradi csúcstalálkozón a magyar fél ismét csak szavakat kapott. Egy magyar diplomata szavaival: „Alig volt olyan pontja e dokumentumnak, amelyet román javaslatra vettünk fel, és alig volt olyan, amelybe ne kötöttek volna bele. Több év elmúltával, azt kellett megállapítani, hogy az emlékeztető 21 pontjából csak egy, kis jóindulattal másfél teljesült.”
Budapest, 1986. június 11. – Nicolae Ceausescu (b2), a Román Kommunista Párt főtitkára, köztársasági elnök és Kádár János (j), a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) főtitkára beszélget a Ferihegyi repülőtéren. A román diktátor a Varsói Szerződés (VSZ) tagállamai Politikai Tanácskozó Testületének (PTT) budapesti ülésén vett részt. Míg az 1970-es évektől az 1980-as évek elejéig Románia a különutassága miatt a nyugati politikusok és véleményvezérek kedvence volt, a 80-as évek közepétől megváltozott a helyzet. Ceausescu feltűnően jó viszonyt ápolt Jasszer Arafat palesztinjaival és Moammer Kadhafi líbiai rezsimjével, továbbá az Iráni Iszlám Köztársasággal. Emellett Románia gazdasága romokban hevert, az életszínvonal zuhant. Miközben a magyar kisebbség zaklatása fokozódott, Ceausescu nekilátott régi kedves terve, a falurombolás („Település Szisztematizálási Terv”) előkészítésének. Amerikában egy emigráns szervezet, a Hungarian Human Rights Foundation sikeresen fújta a riadót a magyar kisebbség helyzete miatt. Idehaza hosszas tépelődés és bizonytalankodás után novemberben megszületett a háromkötetes Erdély története című tudományos munka, ami kiverte a biztosítékot Bukarestben. Kádár és Ceausescu ezután már csak egyszer találkozott, a következő évi berlini VSZ PTT ülésén. Kádár soha nem szívlelte Ceausescut, de nyílt konfliktusba nem mert vele keveredni, vagy akár a szovjeteknél feljelenteni. Így nemcsak a Román Szocialista Köztársaság érdekei érvényesültek a Magyar Népköztársasággal szemben, hanem általában a magyar nemzeti közösség került hátrányos helyzetbe.
Budapest, 1988. június 27. – 1988 elején 420 jól ismert magyar értelmiségi egy, a román népnek címzett levelet írt alá, melyben együttérzésüket fejezték ki a diktatúra okozta szenvedések miatt. Ceausescu viszont két évtizedes halogatás és előkészítés után áprilisban bejelentette a falurombolás megindítását. Erre válaszul több magyar szervezet tiltakozó nagygyűlés szervezésébe kezdett, amelyet az MSZMP is jóváhagyott. A Hősök terén június 27-én este kezdődött a demonstráció, amelyen legalább százezren vettek részt. A tiltakozó menet résztvevői a Román Szocialista Köztársaság nagykövetségéhez vonultak, ahol át akarták adni a tiltakozásukat kifejező memorandumokat. A nagykövetség részéről a dokumentumokat nem vették át. A tüntetésre válaszul a román hatóságok másnap bezárták a kolozsvári magyar főkonzulátust, az ott dolgozókat kiutasították az országból. Magyarországon viszont évtizedek óta először nyilvánosan is lehetett foglalkozni a határon túli magyarokkal, s a tüntetés fegyelmezett, méltóságteljes lebonyolítása az ország nemzetközi tekintélyét növelte.
Temesvár, 1989. december 17. – Temesvár belvárosában a délutáni órákban a hadsereget küldték a tüntetők ellen a forradalmi megmozdulások második napján. Kisebb megmozdulások, a politikai disszidensek felbukkanása és az 1987-es egy napig tartó brassói munkászendülés jelezték, hogy Ceausescu-féle nacionálkommunista diktatúra recseg-ropog. Egy fiatal magyar református lelkész, Tőkés László túlságosan jól prédikált a temesvári gyülekezetben, s ezért el akarták mozdítani és ki akarták lakoltatni a hatóságok. Hívei, majd a szomszédos román baptista gyülekezet tagjai azonban kiálltak mellette. December 17-ére az egész városban tüntetések kezdődtek, majd felkelés tört ki, s a karhatalom hiába használt éles lőszert, hamarosan egyes katonai alakulatok is átálltak. December 21-én Bukarestben is felkelés tört ki, és a Ceausescu házaspárt saját korábbi elvtársai rövid úton elfogták, és karácsony napján kivégezték.
Budapest, 1989. december 28. – Többek között a Malév is szállította a romániai rászorulók részére az élelmiszersegélyt. Magyarország és a magyar emberek óriási mennyiségű segítséget küldtek Romániába a forradalom után, de részben még a zavaros harcok közben. A szállítmányokat önkéntesek vitték, sokszor a saját autójukkal, de a nagy cégek, köztük a Malév is bekapcsolódott a segélyszállításba.
Budapest, 1990. március 19. – Résztvevők a tizenegy párt szervezésében a Hősök terén tartott demonstráción, ahol több tízezer ember tiltakozott a marosvásárhelyi véres pogrom ellen. A „fekete március” összecsapásainak öt halottja (három magyar és két román) és 278 sérültje volt. Az eseményt az váltotta ki, hogy a magyarság tüntetett az anyanyelvi oktatás megteremtéséért, amire válaszul a Vatra Românească soviniszta román szervezet a román kormányerők támogatásával a Görgény-völgyéből falusi románokat szállított Marosvásárhelyre, akik feldúlták a város központját, majd rátámadtak a mindaddig békésen tiltakozó magyarokra. A magyarok segítségre siettek a környékbeli cigánytelepek lakói, majd az utcai összecsapásokat a Nyárád menti falvakból besiető székelyek döntötték el. Az addig passzívan viselkedő hadsereg végül ekkor „állította helyre a rendet”.
Fotó: Nemzeti Fotótár/MTI Fotóbank
Budapest, 2002. december 1. – „Románia nemzeti ünnepe tiszteletére” Medgyessy Péter kormányfő (k) egy budapesti fogadáson Adrian Năstase román miniszterelnökkel (b2) töltötte a magyarság szempontjából katasztrófának számító nap estéjét. A képen ott van Kovács László külügyminiszter (j2) és Göncz Árpád (j) volt köztársasági elnök is. A fogadás ideje alatt a helyszínt adó szálloda előtt tömeg tiltakozott a két kormányfő találkozója ellen, ám a tüntetőket a Készenléti Rendőrség egysége kiszorította az ott található játszótérről.
Fotó: Nemzeti Fotótár/MTI Fotóbank
2004. december 5. – A kettős állampolgárságról szóló népszavazáson ugyan az igenek győztek, de a részvételi arányra hivatkozva a szocialista-liberális kormány figyelmen kívül hagyta az eredményt. Ez nem meglepő, hiszen a népszavazást megelőzően a néhány hónappal korábban a hatalmat Medgyessy Pétertől megszerző Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és az MSZP is elutasította az igen válaszok támogatását, és a koalíciós partner SZDSZ is határozottan és nyíltan foglalt állást a kettős állampolgárság megadásával szemben. Fodor Gábor az SZDSZ novemberi tanácskozásán óvott a nemzetállami eszme erősítésétől és nem szavazatra biztatta a párt tagságát. Az SZDSZ hangsúlyozta annak veszélyét, hogy a határon túli magyarok nem adózó, de jogaival élő tömegként jelennek majd meg, ezzel túlterhelve a magyar államháztartást. Az akkori kormányzatból Szili Katalin, az Országgyűlés szocialista elnöke volt az egyetlen magas rangú politikus, aki „lelkiismereti szavazást” javasolt a baloldali választóknak.
Máthé Áron
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
