A történelmi párhuzamok rendszerint egyszerű gondolati maszturbációk: felfigyelek valamire a régmúltból, felfigyelek valamire a jelenből, önkényesen kapcsolatot teremtek a kettő között, és máris készen áll az aranyigazság. Holott a valóságban az események önállóan zajlanak, és miután a történelemnek valószínűleg sem értelme, sem célja sincsen, egyszerűen csak megtörténnek a dolgok, mindenféle átemelt tanulsággal csínján kell bánni.
Vannak azonban esetek, amikor valósággal ordít a párhuzam. Ekkor már nemcsak arról van szó, hogy felbukkan valamilyen tükörbe nézésre kényszerítő történelmi aktus, hanem szinte minden elemében azonos, pontról pontra ismétlődő események zajlanak a múltban és a jelenben.
A birodalmak például mindig ugyanúgy omlanak össze. Mel Gibson Apocalyptójának mottójával értünk egyet:
Olvassa, forgatja ezt a mondatot az ember, és Róma bukása jut az eszébe. Aztán a mi szegény, omladozófélben lévő nyugati civilizációnk. És ahogy sorra végiggondoljuk, milyen lehetséges okok miatt omlott össze az antik világ, és annak „öröklétnek épített” (Nietzsche) utolsó birodalma, óhatatlanul is azt mondhatjuk, pokolba a megfeleltetéstől való gyávasággal, ez ugyanaz a történet, ugyanaz a módszertan, ugyanaz a csapdahelyzet.
1. Közös eszményképek, vallási képzetek zűrzavara
A Római Birodalom alapító mítosza és az ahhoz kapcsolódó mesék, történetek, példázatok mélyén hajszálpontosan kimutatható a rómaiak önazonosságának lényege: erkölcsünkben, szorgalmunkban, állhatatosságunkban különbözünk a világtól, sikereinket ezeknek köszönhetjük. Amit pedig mi tudunk, abból a világot is részeltetjük, hiszünk abban, hogy amit felfedeztünk, abból másoknak is jut. Rómainak lenni az istenek gondoskodó hatalmának elismerése, annak a felismerése, hogy az isteni erő kiáradt a Városra, és azon keresztül mindazokra, akik hűségesen, keményen, önfeláldozóan képviselik a közös értékeket. Ez eddig hajszálpontosan ugyanaz az ethosz, amit a modern nyugati világot is naggyá tette. Rómainak lenni ugyanaz, mint európainak: a sikeresség, a tudás, a nagyság szolgálata. Rómában azonban – akár csak a 21. századi nyugati világban – fokozatosan elfordultak az ősi erényektől, idegen kultuszoknak adták át magukat. Megszűnt a közös hit, felbomlott a közös tér, az összetartozás lelki alapja („Forgódva forgószélben sebesen, nem hallgat a sólyom solymászra sem. /A centrum gyönge: minden szétröpül,a világ csupa zűr, kívül, belül” – William Butler Yeats). Az idegen istenek és kultuszok értelemszerűen elhomályosítják az elődök emlékezetét, relatívvá teszik a közös célokat és a közösségi szemlélet helyére az egyéni érdeket állítják.
2. Demográfiai összeomlás
Köztudomású, hogy a régi rómaiak szinte elfogytak a végére, a patinás, ősi családok kipusztultak, helyüket – amint a sírfeliratokból is megállapítható – idegenek vették át. Valahogy úgy, ahogyan a most táborokból szorongó százezrek gyermekei, unokái is német, svéd, brit, francia szavazók lesznek majd. Újabb párhuzam a mai korral – amint azt az említett sírfeliratokat megvizsgáló David Noy kutatásaiból tudjuk –, hogy a bevándorlók hetven százaléka felnőtt férfi volt. Caracalla 212-es ediktuma, amellyel kiterjesztették a római polgárjogot a birodalom valamennyi polgárára – ez a korabeli multikulti intézkedés – végzetesnek bizonyult, mert a birodalom vezető rétegének emberanyaga felhígult, szokásukban, életvitelükben, erkölcseikben, gondolkodásukban idegen elemek kerültek túlsúlyba az eredeti római elem felett. A rómaiak egykézése, gyermektelensége, család nélkülisége bizonyított tény. Tacitus arról ír, hogy az I. században a gyermektelenség már általános körükben, a következő századokban pedig mások is arról tudósítanak, hogy a jólétre törekvés és az egzisztenciális félelmek miatt a rómaiak nem vállalnak gyereket.
3. Erkölcsi összeomlás
A falusi élet, a gazdálkodás, a kemény fizikai munka dicséretét zengő dalnokok elnémultak, a városi életforma, a fényűzés, a ragyogás mindent elborított. A rómaiak elkényelmesedtek, elpuhultak, feladták régi mesterségeiket, másokkal dolgoztattak (a korai császárkorban csak Rómában 450 ezer, a birodalomban pedig akár egymillió rabszolgát is alkalmaztak, ez a korabeli viszonyok között óriási szám). A gazdag rómaiak szexuális szokásai devianciába torkolltak, elmerültek az orgiákban, a homoszexuális kapcsolatokban, a mindennapok részévé tették a kicsapongásokat. A polgárok életében eluralkodott a celeb- és sztárkultusz, minden idejüket cirkuszi látványosságokkal, gladiátorjátékokkal és kocsiversenyekkel töltötték, vagyis az akkori bulitársadalom haszontalan, értelmetlen kellékeivel rendezték be az életüket. Pontosan úgy, ahogyan a 21. századi Nyugat-Európában.
4. A fal nem elég
Bár a limes évszázadokon át határvonalat húzott a birodalom és a Barbaricum közé, önmagában nem tudta feltartóztatni az emberáradatot. Az idegenek ugyanis belülről, az állami intézményekből kerítették be az őket befogadó társadalmat. Ma a szigorú idegenrendészeti intézkedések és a nemzetállami stratégia elmaradásának neveznénk, ami végül megpecsételte a rómaiak sorsát. A provinciák lakói, egyfajta schengeni rendszerben, szabadon mozoghattak a birodalom egész területén, a legtöbben persze, Rómába igyekeztek, ahol a lakosság felduzzadása, a barbár tömegek beözönlése teljesen megváltoztatott mindent, a régiek és újak arányát, az életformát, az eszményeket, az államhoz való viszonyulást.
5. A barbárok önállóan politizálnak
Róma politikai, gazdasági, pénzügyi válságai csak kedveztek a nagy létszámú idegennek, nem beszélve a provinciák lakóiról. A IV. századtól egyre több pártütést, lázadást kellett levernie a hadseregnek, amelynek tekintélye, valóságos ereje meg sem közelítette a korai császárkorét. A római hadsereg felhígult, már réges-régen nem római vagy itáliai, hanem barbár férfiakból verbuválódott – a légiók a hatalomra ácsingózó önjelöltek politikai ambícióit szolgálták, nem a római népét. A nyugati civilizáció végét is az pecsételheti meg, amikor a ma még létező katonai-technikai fölény korszaka véget ér. A hadseregekben lassan feloldódik a hagyományhoz, az eszményekhez való ragaszkodás, az elért eredményeket, vívmányokat pedig olyanok aratják le a saját céljaik érdekében, akiknek a nagyszülei még Fekete-Afrikában vagy valamelyik arab országban születtek.
6. Nyugat és kelet
Ahogyan a mai Európai Uniót, úgy a Római Birodalmat is sokáig kísértette a kettészakadás, amely végül be is következett. A Nyugatrómai Birodalmat a barbárok letarolták az V. században, a keleti rész azonban egészen 1456-ig fennállt. Ez utóbbi sokszor átalakult, elgörögösödött, végül belterjesedett, elpuhult és kifulladt, ahogyan a nyugati birodalom is, de legalább nevében őrizte a hajdani Róma dicsőségét.
Nem mondom, hogy az idő kerekét meg lehet állítani, azt sem, hogy a végén nem a rátermettebb, erősebb, éhesebb viszi el a zsákmányt, csak annyit mondok, hogy ha védekezni akarunk, először meg kell értenünk, mi történik velünk, és nem szabad tovább áltatnunk önmagunkat. A nyugati civilizáció – amelyhez mi is tartozunk – ma olyan politikai, morális, demográfiai válságot él át, hogy a gondolkodás luxusát nem takaríthatjuk meg. Ebből, és csakis ebből nőhet ki bármiféle cselekvés.
Szentesi Zöldi László – www.888.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
