Hetven óra, 2500 kérdés, kemény mondatok oda-vissza, haverkodás, hárítás – ez volt a hozadéka a Lázár János által megtartott eddigi 35 kormányinfónak. Csütörtökönként az érdeklődő közönség élő adásban figyelhette a performanszt. Mi ott voltunk, figyeltünk, kérdeztünk, de volt-e értelme?
Két világot választ el egymástól csütörtök délutánonként 2-től körülbelül 4-ig az Országház főemelet 11-es termében felállított pulpitus. Az egyik oldalon két, mappákat a kezükben tartó, élére vasalt nadrágban, elegáns öltönyben lévő férfi áll: Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, valamint az őt felkonferáló, az újságíróknak adott esetben szót adó fegyverhordozója. A másik oldalon a magyar sajtó teljes palettája, a nívós lapok vezető újságíróitól az apró internetes portálok lelkes munkatársaiig. A sportcipőtől a bőrcipőig, a kosztümtől a mókás feliratú pólókon át mindennel találkozni a sorok közt.
A kormányinfóként közismertté vált parlamenti sajtótájékoztatókat azzal a céllal indították márciusban, hogy legyen egy fórum, amelyen keresztül mindenki megértheti, mit miért tesz a kormány. Ugyanezzel a szándékkal hívták életre kereken 102 évvel korábban az Egyesült Államokban Woodrow Wilson elnöksége idején az első elnöki sajtótájékoztatókat. A műfaj – amelyet a televíziós készülékek elterjedésével John F. Kennedy fejlesztett tökélyre – az Egyesült Államokban azóta is fennmaradt, s vélhetően hazánkban is lesz jövője. Méghozzá azért, mert az eseményből – minden hátrányával együtt – alighanem a közvélemény, a kormány, és nem utolsósorban az újságírók is profitálnak.
A rendszerint kétórás eseményeken felvezetésként fél órán át beszél Lázár János, majd következhetnek az újságírók. A kérdések alap- és felhangja, a megfogalmazás és a koreográfia szerint kiderül, egy-egy kollégánk milyen kapcsolatban áll a Miniszterelnökséggel, annak vezetőjével. A skála egyik végén az esetenként felbukkanó, rendszerint kissé ideges, mindig máshová ülő munkatársakat találjuk. A másikon pedig azokat, akiknek fix helyük van, és akiket keresztnevükön szólítanak. Előbbiek esetében a kérdés–válasz-interakció rövid és rideg, vagy hosszú és heves, adott esetben már-már agresszív, és gyakran végződik azzal, hogy a tárcavezető finoman, esetleg egészen nyíltan gúnyt űz az újságíró vélt vagy valós felkészületlenségéből.
A sztárallűrökről ismert zsurnaliszták
Nem úgy az utóbbi kategória esetén. Amikor a keresztnevükön szólított kolleg(in)ákra kerül sor, a teremre valami vállveregetős, térdcsapkodós, pajkosan könnyed, bennfentes hangulat ereszkedik. A kérdések száma rendszerint jelentős, és kifejtésük, miképpen gyakran a válasz is, hosszas. A fesztelen párbeszéd nem feltétlenül idegen a humortól, olykor azonban elmosódik a határ az alá- és a belekérdezés között.
A kormányinfó az elmúlt hónapokban egyre népszerűbb lett, ezért sztárallűrökről ismert zsurnaliszták is megjelentek a csütörtöki médiaeseményeken: a televíziós közvetítés és a fix közönség varázsát kihasználó, nagynevű újságírókról van szó. Ismertetőjelük, hogy egyáltalán nem foglalnak helyet, tegezik a minisztert, kérdésük pedig sokszor inkább vélemény. Egyébként az igazsághoz hozzátartozik, akárki szóljon is, a teremben mindig akad olyan, aki a tekintetével vagy a bajsza alatt elmormolt szavakkal jelzi, hogy ennél ostobább kérdést még az életben nem hallott. Természetesen ugyanakkor a kollegialitásra is bőven volt példa. Például amikor az RTL Klubot Kövér László kitiltotta a Parlament épületéből, a Népszabadság tudósítója tette fel a tévések kérdéseit.
Az eddigi 35 kormányinfó 70 órája alapján Lázár János személyiségének jellemzőit a következőképpen foglalhatjuk össze. Ahhoz, hogy karizmatikus, nem fér kétség, s humorérzéke is van, de csak akkor, ha ő szolgáltatja a poénokat. Rendszeresen említi feleségét – mint a legendás nyomozó, Columbo, akinek társát, hasonlóan a miniszteréhez, még nem ismerhette meg közelebbről a nyilvánosság. (Jegyezzük meg: ha ő is irányítja ura öltöztetését, megállapíthatjuk, egy kiváló ízlésű asszonyról lehet szó. A miniszter öltönyei kiváló szabásúak, az ingek és kiegészítők minden tekintetben illenek egymáshoz. És még nem láttuk nagy nyilvánosság előtt nyakkendő nélkül.)
Törtető és nagyszerű stratéga
Lázár János sokszor írja le magát úgy, mint egyetlen olyan tagját a kormánynak, akit kizárólag a kemény munka fűt, és aki, szemben sok politikustársával, nem üzenget, nem taktikázik. Ennek ellenére valahogy a nap végén mégis csak az az általános benyomás, hogy igencsak törtető és nagyszerű stratéga. A tapintat nem az erőssége, de a kormánynak ő volt az egyetlen tagja, aki nyilvánosan bocsánatot kért bármiért is (a tanári bérek kifizetésének csúszása). Ugyanakkor a norvég civil alap ügyében, noha korábban ígéretet tett rá, nem kért elnézést az érintett alapítványoktól, annak ellenére, hogy az ellenük lefolytatott hatósági vizsgálatok – ebben ő nyakig benne volt – végül nem találtak szabálytalanságokat. Kritikus volt a német bevándorlási politikával kapcsolatban, ugyanakkor, amikor azt kérdezték, mi a véleménye arról, hogy Angela Merkelt választotta meg a Time magazin az év emberének, válasza egyszerre volt diplomatikus és jámbor: gratulált, de jelezte, nem hiszi, hogy az ő gratulációja adott esetben bárkit is érdekel.
A kormányinfó lehetőséget adott Lázár Jánosnak arra, hogy a jelentős felháborodást keltő ügyekben a kormány hallgatását megtörve, vagy azzal látszólag szembemenve, kritikát fogalmazzon meg, kiengedve a gőzt a közvélemény kuktájából. Ilyen volt például a Hóman Bálint-szobor ügye, amit ő már igen korán ellenzett; vagy amikor a Magyar Paralimpiai Bizottság körüli botrányok idején többször is kifejtette, az lenne a jó, ha távozna a szervezet kompromittálódott elnöke (aki egyébként párttársa, Deutsch Tamás bizalmi emberének volt tekinthető). Ugyanakkor Habony Árpád, Andy Vajna, Farkas Flórián, az Országos Roma Önkormányzat volt elnöke, vagy egyéb, a felső kormányzati körökhöz kapcsolható rejtélyes szereplők botrányos ügyei kapcsán rendszerint naivnak tettette magát, a politikai bulvár kategóriába sorolva a megfogalmazott, egyébként igen súlyos aggályokat.
Diadalittas pillanatok
Kiderült, hogy a sötét öltönyöket preferálja, nem jön zavarba az akadozó hangtechnikától és süllyedő mikrofonoktól, a szívéhez legközelebb pedig a bürokrácia csökkentésének ügye és a Brüsszel ellen folytatott harc áll. Utóbbi terén az év közben voltak diadalittas pillanatok, amikor sikerült leleplezni az uniós intézmények embertelenségét. Ilyen volt, amikor az utolsó kormányinfón, hamisítatlan mosolyával rámutatott, az Európai Bizottság december 24-re vár Magyarországtól tájékoztatást arról, hogy 2015-ben hány ember ügyével foglalkozott, és milyen eljárások indultak a bevándorlás terén. – Nálunk, Magyarországon karácsony lesz – nyomatékosította az újságírók előtt, gyorsan hozzátéve, hogy ennek ellenére természetesen válaszolnak. Hozzátette ugyanakkor, hogy előre figyelmezteti a bizottságot, kollégái szeretnék a karácsonyt a családjaikkal tölteni, ezért remélik, hogy 25-én, 26-án, és remélhetőleg 31-én sem kell az Európai Bizottság rendelkezésére állniuk. Nehezen lehetett volna vitatkozni a miniszter szavaival, még akkor is, ha tudjuk, kicsivel több mint egy évvel ezelőtt éppen az ő tárcájában vezették be a tízórás munkanapot.
Lázár János szokásos rókamosolyát felvéve hárított, valahányszor a politikai jövőjéről kérdezték. Amikor aztán érdeklődtek, rá gondolt-e a miniszterelnök, midőn a Bibó-kollégiumban arról beszélt, milyennek kell lennie az utódjának, mindössze annyit mondott, hogy ő nem beszél se nyelveket, és nem tud ultizni sem. (E feltételek is szerepeltek a kormányfő kritériumai közt.) Egyik kollegina pedig – úgy tűnt – zavarba tudta ejteni. Kérdésében fölvetette ugyanis, Orbán Viktor vajon neki szánta-e mondandóját, amikor a Fidesz-kongresszuson úgy fogalmazott, „szép dolog a vagányság, szép dolog az átütő tehetség, a lendület és a fiatalos fickándozás is, de ha közösségünk érdekéről, becsületéről, erejéről és cselekvőképességéről van szó, akkor senki se léphet át egy bizonyos határt”. Lázár János azt válaszolta: 41 évesen a fiatalosságot meg a fickándozást már nehezen tudja magára értelmezni; egyúttal megígérte, mindenképpen rá fog kérdezni a miniszterelnöknél, hogy pontosan mit értett fickándozáson.
Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az újságírók és a tárcavezetők közti teret betöltő konferanszié szerepe hálátlan és magányos. Giró-Szász Andrással például a tárcavezető igen sokszor és igen keményen gúnyolódott.
Aztán az összeszokottság révén valami kollektív, furcsa bánat lett úrrá az újságírókon, amikor október elején – nagyjából akkortájt, amikor kiderült, hogy Rogán Antalból „propagandaminiszter” lesz – Giró-Szász bejelentette: beadta a felmondását. Rövid idő múlva persze kiderült, hogy a Századvég egykori elemzője a politika süllyesztője helyett a miniszterelnök mellett folytatja karrierjét főtanácsadóként. Lázár János ekkor az újságírói kérdésre azzal foglalta össze a helyzetet, hogy „András néha jön, néha megy, s ennek már hagyománya van”. Hozzátette, neki úgy tűnik, most inkább jön.
A kormányinfó versenyt is hozott a végére. A tárcavezető az utolsó alkalommal összesítette az addig elért eredményeket. A 35 alkalom alatt 253 témában 2500 kérdést tettek fel az újságírók. A legtöbbet a Hír TV. Lapunk egy csenevész különdíjat sem kapott, de végtére is, januárban újra kezdődnek a rendszeres sajtótájékoztatók. Megyünk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2015. 12. 31.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
