Miért? Miért pont egy Pink Floyd-rajongónak kell megírnia a „Pink Floyd-film” kritikáját, amely, sajnos nem tud másmilyen, csak elmarasztaló lenni? A dolgon csak az enyhít némileg, hogy tényleg idézőjelbe – nem lehet, hanem kell – tenni, hogy: „Pink Floyd-film”. Ha idézőjel nélkül akarom leírni az igazságot, az valami olyat tűr csak meg, hogy Roger Waters elfelejtette időnként megmetszeni exhibicionizmusát, így az annyira elburjánzott, hogy világszerte bemutatott film lett belőle.
Mármost, kérdem én, mit érdemel az a bűnös vajon mit lehet írni egy olyan filmről,
1. ami Liam Neeson (!) monológjával kezdődik arról, mekkora hatással volt rá annak idején a Pink Floyd The Wall Live című turnéja (2010 és 2013 között valamikor, mert ebben a három évben zajlott a turné). Majd fátyolos szemmel beszél Észak-Írországban, a mindennapos erőszakban töltött gyermekkoráról és arról, hogy ott, a koncerten jött rá: ő is falat épített önmaga köré a félelmeiből. A beszéd után pedig a kamerába (a közönségre) mutat, mint Uncle Sam a híres plakáton:
2. aminek a főcíme alatt kiírják a rendezőt, forgatókönyvírót, vágót, producert, zeneszerzőt, főszereplőt, et cetera – és ezek 90%-ánál hatalmas betűkkel virít Roger Waters neve;
3. ami, miután elkövette ezeket a feliratokat, magát Roger Waters-t mutatja a szürke ködben a pusztában álló kocsijában, ahogy a Fear (=félelem) című könyvből elővesz egy régi levelet és könnyek szöknek a szemébe. A levélben egyik férfi felmenője halálának körülményeit közli egy bajtárs az özvegyen maradt asszonnyal (aki Roger Waters anyja vagy nagyanyja). Szóval valaki ír, rendez és főszerepel egy filmet, és azt még talán megbocsátanánk, hogy bevág magáról egy sírós archív felvételt, na de hogy így ripacskodja el a sírást a kamera előtt?!
4. ami megenged magának egy jelenetet, amelyben a főszereplő és néhány leszármazottja a katonai egyensírok között megtalálják földijük fejfáját, és rózsaszínű virágszirmokat szórnak elé;
5. amiben az író-zeneszerző-rendező-főszereplő hősünk egy kocsmában a pultosnak elsírja a háborúk okozta veszteségeinek fájdalmát;
6. amiben az író-zeneszerző-rendező úgy dönt, bevág egy hosszabb snittet, amelyben a főszereplő átszellemült arcát lassított felvételen premier plánban mutatja a kamera, ahogy a színpadi reflektor surlófényében teljes beleéléssel gitározik (csak az a vicc, és tényleg, egyedül úgy viselhető el ez a tény, ha viccnek fogjuk fel, szóval az a vicc, hogy ez a bizonyos főszereplő pont ő maga);
7. amiről eleve tudvalevő volt, hogy hakni, hiszen Roger Waters csak le akart húzni egy jó vastag bőrt a Pink Floyd-kultuszról, de egy fenéket a Pink Floyd-kultuszról, inkább az általa felépített Roger Waters-kultuszról, de bár csak hakni lenne, viszont nem az, hanem egyszersmind színtiszta, öncélú nárcizmus, és ez még akkor is így van, ha a célja az lett volna, hogy sorstársainak is segítsen feldolgozni a traumát (?!)
?
„Kihagyhatatlan”, „Döbbenetes”, „Elképesztően látványos”- írta a filmről a Rolling Stone és az IndieWire magazin a tavalyi Torontói Nemzetközi Filmfesztivál után. Nos, a kihagyhatatlannal egyáltalán nem értek egyet, a döbbenetessel teljes mértékben, ugyanis totálisan letaglózott a fent említett pár tény, és igen: elképesztően, de valami brutálisan látványos. És iszonyatosan jól szól. Megbocsátani viszont sajnos így sem tudok neki.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
