1167. január 12-én hunyt el Rieveaulx-i Szent Elréd, akit a legtöbben a barátságról írt műve alapján ismernek. A ciszterci szerzőről Ursula Schumacher, a Luzerni Egyetem dogmatikaprofesszora írásával emlékezett meg közösségi oldalán a Vigilia szerkesztősége.
Rieveaulx-i Szent Elréd a korai ciszterci lelkiség kimagasló alakjai közé tartozik. Hatása és kisugárzása ugyan nem mérhető Clairvaux-i Bernátéhoz, aki páratlan erővel határozta meg a 12. századot, de kétségkívül meghatározó szerepet játszott abban, hogy az újonnan alapított rend szárnyalásnak indult Angliában. Nem véletlen, hogy Elrédet angol Bernátnak nevezték. Apáti tevékenysége során olyan mértékben felvirágzott a Yorktól északra fekvő rieveaulx-i monostor, hogy életrajzírója azt jegyezte fel: „Elréd mindent megkettőzött, a szerzetespapokat és a laikus testvéreket, az apátság földterületét és vagyonát, ám van, amit megháromszorozott: az aszkézist és a szeretetet.”
Elréd valóban rendkívül karizmatikus és mélyen vallásos ember lehetett. Prédikációi hatalmas tömegekben vonzották az embereket. Súlyos betegsége ellenére egészen haláláig odaadóan foglalkozott a rábízottakkal: mestere volt a lelkivezetésnek, a monasztikus teológiának, a gondolkodás és az élet területén egyaránt megnyilvánuló ciszterci szeretetnek. Életútjának és lelkiségének középpontjában pedig a barátság állt.
Elréd már fiatalkorában, a rendbe való belépése előtt I. Dávid király udvarában sok barátra tett szert. Szüksége volt barátokra, és sok barátságot is kötött, amikor kezébe került Cicero Laelius, avagy a barátságról című dialógusa, amelyben megtalálta annak filozófiai formáját is, amiért lelkesedett: a barátság, a kölcsönös odaadás eszményét, amely nem kevesebbre törekszik, mint a jó közös megvalósítására.
Később maga is jelentős szöveget szentelt a barátságnak. A lelki barátságról című dialógusa nagy életbölcsességgel tekinti át a baráti kapcsolat valóságát. A barátságra irányuló keresztény reflexió történetében mérföldkőnek számító írást számtalan nyelvre lefordították, és ma is érdemes kézbe venni. A dialógusban Elréd egy különleges kérdést is megfogalmaz: vajon barátságnak tekinthető-e Isten (vö. az Isten szeretet – a szerk.)? A rieveaulx-i apát csak eljátszik a gondolattal, a kérdést a tanítvány ajkára adja, akinek a mester igen visszafogott választ ad: ez a gondolat szokatlan, és nem szerepel a Bibliában. A barátságot Elréd tehát nem hozza összefüggésbe a Szentháromsággal.
Ettől függetlenül érdekes, hogy Elrédnek egyáltalán eszébe jut, hogy a keresztény teológia szempontjából talán Istenre is vonatkoztatható a baráti kapcsolat – ez csak azért lehetséges, mert a keresztény lelkiség szempontjából igen nagyra értékeli. Nem véletlen, hogy visszafogott válasza ellenére a mester egyvalamit mégis elfogad: azt, hogy a barátságra lehet vonatkoztatni az első János-levél következő mondatát: „Aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne”. Vagyis „aki a barátságban marad, Istenben marad, és Isten is őbenne”. Elrédnek szilárd meggyőződése, hogy így van.
Milyen kép rajzolódik ki Elréd írásában a barátságról? Megítélése szerint
Elréd elragadtatott szavakkal beszél a barátságból fakadó örömről, és személyes szavakkal emlékezik meg elvesztett barátairól, akiket elragadott tőle a halál. A barátokkal töltött idő nemcsak értékes, de bizonyos szempontból a baráti szeretet teszi emberré az embert, hiszen leginkább a barátság felel meg a közösséget kereső emberi törekvésnek. Az ember ugyanis nem magányos élőlény, aki önmagában teljessé tudná tenni az életét.
Forrás: Vigilia Facebook-oldala
Fotó: Spencerabbey1098.blogspot.com; Wikipedia
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
