Pál utcai fiú a Vígszínházban. Fiatal sebész a Jóban Rosszban című televíziós sorozatban. Sir Winston Churchill titkára a Rózsa-völgyi Szalonban. Csiby Gergely most rendezőként is bemutatkozott. Leonard Gershe A pillangók szabadok című drámáját állította színpadra.
Marton László, A Pál utcai fiúk rendezője mondta róla pár évvel ezelőtt: „A Csiby mindent megold. Olyan, mint a higany.” Fejtegette is jó ideig, mit akar ez jelenteni, de ma már tudja. Úgy folydogál, ahogy akar. Megy a maga útján. Tavalyelőtt, május végén eljött a Vígszínházból, szeptemberben elkezdett dolgozni a Pesti Magyar Színházban, de 2020 februárjában már nem próbált. Csonka évad után szerződést bontott. Szakmailag ezt sem viselte könnyen. Aztán hirtelen belendültek a dolgai. Visszakanyarodott a Vígszínházba. Továbbra is játszik Molnár Ferenc darabjában, mellette vendég Maugli A dzsungel könyvében, és reméli, hogy a járvány után A lóvá tett lovagok és a Kozmikus magány is visszakerül a színház repertoárjára. Mindemellett Gálvölgyi Jánossal, Györgyi Annával, Hegedűs D. Gézával és Nagy-Kálózy Eszterrel játszik a Rózsavölgyi Szalonban.
Első látásra afféle budai úri fiúnak képzelné az ember, akit születése óta a tenyerén hordoz a sors. De nem az.
Pesten nőttem fel. Újlipóciainak mondanám magam. Bár a gyökerek édesanyám felől Erdélybe vezetnek. Újlipótváros olyan nekem, mint egy kis falu a Duna mellett. Nagyon közel áll a szívemhez. Sok minden köt ide. Az én szeretett Vígszínházam is.
Szeretett? Hiszen elszerződött. Önként távozott.
Senki nem számított arra, hogy elmegyek.
Pedig volt olyan évad, hogy a legtöbbet játszó színésze volt a társulatnak. Nem érezhette mellőzve magát. Nagy bátorságra vall, hogy felállt, és távozott. A kollégáit is meglepte a döntésével, hiszen senkinek nem beszélt a szándékáról. Emelt fővel, elegánsan ment el.
Nehéz volt ez így is. Az a pár nap, amíg meghoztam a döntést, majd a rá következő hetek! Nagyon gyorsan zajlott minden. Május elsején még ott álltam az épület előtt, egy Cseh Tamás-dalt énekeltem a majálison, másnap délután már száznyolcvan fokot fordult velem a világ. Szobanövénynek nem akartam ott maradni. Bár nem minden darabban játszottam nagy szerepet, tudom, hogy körülbelül mi van bennem, mire vagyok képes. Nagyon intenzív három és fél évet töltöttem a Vígszínházban, de az a fajta építkezés, ami elindult, hirtelen megszakadni látszott. Nem értettem, mi történhetett. Egyik pillanatról a másikra mi okozhatott ekkora változást. Ha valaki elszerződött vagy kiesett, mindig nekem szóltak. Szükség volt rám. Beálltam, átvettem szerepeket. Örültem, hogy dolgozhattam, szépen haladtam előre. Erre jött a pálfordulás. De ha így áll a szénám, akkor inkább elmegyek, mondtam. És elmentem. Aztán a művészeti titkár felhívott egy huncut délután, és elsorolta, mit kellene tovább játszanom. Köztük A Pál utcai fiúk Richterét. Ezt sem értettem. Akkor most mi van? Mégis kellek?
Fél lábbal bent, féllel kint. Ennek is van előnye.
Nagyon jó lépés volt, hogy eljöttem. Egyáltalán nem bántam meg. Sokat fejlődtem szakmailag. Jól jött az a néhány új munka. Például a Horváth Illés rendezésében született Holnapelőtt a Pesti Magyar Színházban.
Korábban is mindig önállóan hozott döntéseket, vagy inkább hagyta befolyásolni magát?
Mindig vágytam olyan csapatra, mint akár a Pál utcaiak gittegylete. Nekem ez soha nem adatott meg. Igazi barátságokban mindig szűkölködtem. Elkerültek. Próbáltam megfejteni, hogy ez valamiféle irigység lehetett az irányomban, vagy fura lenne a természetem, elnyomom a többieket? Még ma is keresem a válaszokat ezekre a kérdésekre. Valahogy el is fogadtam, hogy ez akkor így lesz, így marad, bár kamaszként aztán mindig csapódtam valahova. Időszakaim voltak. Hol a sport, hol a zene jött be jobban. Rock, reggae, esténként iszogatás a Duna-parton… de nem kellett félteni! Vigyáztam magamra. Felelősségteljes srác voltam. Bízhattak bennem a szüleim. Tudták, hogy nem fogok hülyeségeket elkövetni. Nyilván belém is nevelték, pluszban pedig kialakult bennem egy érzet, hogy tudom, meddig mehetek el, hol a határ.
Édesanyja sokáig a Lehel téri piacon árult. Egy talpraesett fiú számára izgalmas közeg az ilyen.
Ma is közel áll hozzám az a hely. Édesanyám még a felújítás előtt dolgozott ott. Én akkor még kicsi gyerek voltam. Azóta is őrzöm az emlékezetemben a bódék világát. De az is megvan, ahogy sorra, mindegyiket lebontották, és ifjabb Rajk László tervei alapján felépítették ezt a mai, eklektikus, sokaknak nem tetsző épületet. Ami a döntéseimet illeti: onnantól fogva, hogy ezt a pályát választottam, már csak a színházat láttam magam előtt. Bizonyos dolgokban már akkor is nemet tudtam mondani. Kupaktanács nem volt otthon, de voltak kérdések, amelyeket megvitattunk. Hagytak, bíztak bennem a szüleim, és ez nagyon fontos volt számomra. Nem akartak eltéríteni attól az iránytól, amelyet kitűztem magam elé. Először csak a színészetben gondolkoztam. Azt viszont, hogy ebből bábszínészet lett, egyáltalán nem bánom. Ma is hordozom magamban. Nem múlt el bennem, és nem is akarom, hogy elmúljon. Még akkor sem, ha időnként pejoratívan megemlíti valaki. Én erre ma is büszke vagyok. A bábszínészet is adott egy plusztudást, amelyből bármikor meríthetek. Láttam múltkor egy bábokra épülő, rendkívüli színházi produkciót Fullajtár Andreával és Szántó Balázzsal. Kifinomult rendezés volt. Csak ültem és néztem. Eddig sem szégyelltem, hogy bábszínész szakon végeztem, még akkor sem, ha mások néha éreztették velem. Azzal szoktam megnyugtatni magam, hogy én többet dolgozom, mint mások, a prózai szakon diplomázott kollégáim.
Félős vagy inkább izgulós alkat?
Izgulni nem szoktam, inkább félelmeim vannak. De azok is csak új vagy nehezebb munkáknál, amikor feltámad bennem a kérdés, hogy ezt így kellene, vagy inkább úgy, és hogy majd hogyan sikerül a végén. Nem mindegy, hogyan könyvelnek el egy bemutató után. De ez nyilván másokat is hasonlóképpen foglalkoztat.
S az életét bátran éli?
Talán igen. Tizenkilenc évesen úgy mentem ki Amerikába, hogy senkit nem ismertem. Azt sem tudtam, hol fogok lakni. Semmitől sem tartottam. Az egyetem harmadik évében harmincezer forinttal a számlámon egy szál magam utaztam el Nápoly mellé egy tíznapos fizikai színházi workshopra. Odavonatoztam a hegyek közé teljesen egyedül. Az nem volt messze, Amerika súlyosabb. Bár Nápolyban már a vasútállomáson is könnyen bajba sodródhattam volna, ha nem figyelek. És volt előtte a New York-i tapasztalás, hogy nem állok meg, és nem dőlök be senkinek.
Mert ha nincs New York, akkor…
… nem! Eszes vagyok, nem tudnak átverni, csőbe húzni. Kerülöm az ilyen helyzeteket, de mert színész vagyok, próbálok érzéseket, élményeket, tapasztalásokat gyűjteni.
Miközben a félelmei vagy inkább az aggályai egy percre sem hunynak ki.
Vállalom.
Elővigyázatos.
Jobb félni, mint megijedni. Egyetem előtt és egyetemista koromban is bárhová elmentem egyedül. A New York-i Harlembe sem kísért el senki. Huszonhárom éves voltam. Most akadtam rá egy öt évvel ezelőtti bejegyzésemre a Facebookon, hogy megjöttem Harlemből, túléltem, nem is volt olyan veszélyes, de azért a 130. utca környékén eszembe jutott egy s más.
Pedig kiválóan beszél angolul.
De volt olyan szakasza a metrónak, ahol én voltam az egyetlen fehér a feketék között. Ilyen helyzetben sok minden megfordul az ember fejében. Szerencsére nem esett bajom.
Angolnyelv-tudásának, tudom, itthon is sok hasznát veszi.
Sok drámát angolul olvasok, így kevesebb időm marad szépirodalomra. Egyébként most kezdtem el olvasónaplót írni. Nagyon sok elmaradásom van. A napi sorozat folyamatos szövegtanulásra kényszerít, és amúgy is sokat agyalok, mert egy négyszereplős drámán dolgozom. De épp most jövök egy könyvesboltból. Szépen bevásároltam. Itt van a táskámban Molnár Ferenc Elfelejtett kisregények című, most először megjelent kötete, Tom Hanks könyve és Matthew McConaughey memoárja.
Rokonszenves dokija a Jóban Rosszban című sorozat állandó szereplője.
Tudom, meddig szeretném csinálni. Látom a végét. Nagy szerencse ebben a szörnyű vírushelyzetben, hogy folyamatosan foglalkoztatnak. Két nappal azután, hogy eljöttem a Vígszínházból, már hívtak is a sorozatba. Sármos sebész, ilyen-olyan nőügyekkel. Hálás szerep. Szívesen játszom.
S a lovak? Beleférnek még az életébe?
Sokat járok lovagolni, fontos a friss levegő. Ha van két-három szabad napom, már megyek is Pátkára, Székesfehérvár mellé, ott edzek-erősítek. Vár a lovarda vendégszobája. Madárcsicsergés, kutyaugatás, kinézek az ablakon, és látom a lovakat. Nekem erre egyszerűen szükségem van. Megnyugtat a nagy pörgésben.
A Pál utcai fiúk Richterével mennyire szoros a kapcsolata?
Amikor eljöttem a Vígszínháztól, lett egy váltótársam a szerepben. Érdekes helyzet állt elő. Ilyet még sosem éreztem. Mintha elvették volna tőlem a gyerekem. A dzsungel könyve Maugliját én is átvettem. De Richtert, Marton László rendezői és Horváth Csaba koreográfusi segítségével, én formáltam olyanná, amilyen. Háromszáz előadásból húszat ha kihagytam. Erősen kötődöm a szerephez. Mindig furcsán érint, ha nem én játszom. Richter ott lakik a szívem mélyén. Azt is érzem, mikor van szünet az előadásban. Richter kitörölhetetlen része az életemnek.
A higany pedig úgy folydogál, ahogy akar.
Irányítani, terelgetni nem hagyja magát. Megy a maga útján.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
