Időnként nemcsak szórakoztató, hanem kifejezetten hasznos vonatkozásai is vannak a kormánypárti EMIH-szekta és a balra húzó Mazsihisz belháborújának. Most éppen Radnóti Zoltán, a Mazsihisz rabbitestületének elnöke ment neki (nem először) Köves Slomónak, amiért részt vett a vörös terror áldozatai emlékművének a felavatásán, és azért, amit ott mondott, illetve nem mondott.
Radnóti levelében kemény kijelentések szerepelnek, például az, hogy Slomó már nem képviseli a "magyar" zsidó közösséget, de bennünket most nem ez érdekel, majd lerendezik egymás közt.
Minket az érdekel, hogy a nyílt levélben a rabbi végre ledönt egy tarthatatlan és nevetséges, de mégis évtizedek óta sulykolt zsidó hazugságot: azt, hogy a Tanácsköztársaság vezetői nem is voltak zsidók, mert pl. kommunistának vallották magukat. (A valódi logika emögött amúgy az, hogy aki kellemetlen számukra, az nem is zsidó, akit pedig mutogatni lehet, mert valamiért elismerésnek örvend bizonyos körökben, az akkor is zsidó, ha amúgy ateista, kommunista vagy bármi más. Mert ők, a világ legnagyobb rasszistái tudják a legjobban, hogy a zsidó messze nem csak vallás, különben nem származás alapján tartanák számon egymást, nem ez alapján működnének az izraeli törvények stb.)
Teszi mindezt olyan keretek között, ami egy érintettől azért még nem meglepő, például tagadja azt a logikus következtetést, hogy ha zsidók a vezetők és terror van, akkor az zsidó terror, hogy ha zsidók találják ki, valósítják meg és "tökéletesítik" a kommunizmust, akkor az bizony zsidó kreáció, nem akarja észrevenni, hogy vörös terror nélkül nem lett volna fehér terror stb., ennek ellenére az alapvető tényt végre egy rabbi mondja ki: a Tanácsköztársaság vezetőinek jelentős része zsidó volt, méghozzá súlyos bűnöket elkövető zsidó.
Ez pedig egy igen fontos fejlemény, mely talán elvezet végre oda, hogy immár "nem zsidók" is ki merjék mondani ezt a mindenki által ismert alapigazságot (nem úgy, mint a történelemhamisító Kövér László, aki elkövetők helyett áldozatokként nevezte meg őket ugyanezen a szoboravatón).
Kíváncsiak vagyunk a fajtársi reakciókra, hiszen ez a beismerés részükről akár a "holokauszttagadás" előszobájának is tekinthető, ugyanis óriási lyukat ütött a hazugság építményének azon részén, amely érthetetlennek, előzménytelennek és csupán a magyarság (és kb. minden más nemzet) elvakult, alaptalan zsidóellenes gyűlöletének próbálja beállítani azt az eseménysort, amit ők holokausztnak neveznek. Pedig bőven van előzménye annak, hogy a nemzetnek elege lett a hálátlan, sőt, jótevőik életére törő "vendégekből", és az messze nem a Tanácsköztársasággal kezdődött…
Tulajdonképpen ugyanarról szeretnénk mi is őszinte, szókimondó vitát, amiről Radnóti ír a levelében, még akkor is, ha mondatában az "asszimilált zsidók" kifejezés nem felel meg a valóságnak:
Nem véletlen és a magyar zsidó történelem megértéséhez nélkülözhetetlen tudni az okát, miért voltak felülreprezentáltak az asszimilált zsidók a kommunista mozgalomban.
Íme a levél első, cikkünk témájára vonatkozó része, a teljes szöveg itt érhető el.
Slomó, minden zsidó felelős minden zsidó bűnéért?
A vörösterror áldozatai emlékművének újraavatásán Köves Slomó is megszólalt, s én nehezményezem beszédének néhány mondatát. Ezeket: "Az ezeréves magyar történelem első olyan eseményéről beszélünk, ahol Isten deklaráltan meg lett tagadva. Ez volt az első olyan nemzeti tragédia, melynek közvetlen oka egy olyan Isten nélküli kollektivista eszméből fakadt, amely óhatatlanul vonta maga után az egyéni morális felelősség erózióját, felszámolását."
Azt kifogásolom, hogy Slomó úgy beszélt súlyos bűnöket elkövető, zsidó származású emberekről, mintha közünk nem lenne hozzájuk. Pedig a Tanácsköztársaság vezetőinek jelentős része zsidó volt, ami a bűnök elkövetőit semmi alól nem menti fel, számunkra viszont bír jelentőséggel.
Köves joggal védekezhet azzal, hogy ő ezzel nem foglalkozott a beszédében. Pedig kellett volna.
Ne legyünk álszentek! 1.
Mindenki tudta és ma is tudja, hogy a Tanácsköztársaság vezetőinek zöme zsidó volt.
Kutatható, hogy 1918–1919 eseményeit, különösen a Tanácsköztársaságot a közvélemény egy része a zsidók hatalomra kerüléseként fogta fel (vörös terror = „zsidó terror”); erre épített az önmagát ellenforradalminak nevező propaganda később.
Az események idején még Móricz Zsigmond is megragadott minden alkalmat, hogy 1919. június-júliusában kelt jegyzőfüzetében a főszereplőkről megjegyezze: „zsidó.” („Kommunizmus után. Egy magyar író naplója” [1919. augusztus első fele], kiadva In Móricz Zsigmond, Naplójegyzetek, 1919; Noran, Budapest, 2006.)
Olyannyira egyértelmű tény volt a népbiztosok zsidó származása, hogy amikor a Múlt és Jövő című zsidó újság néhány hónapos betiltás után újra megjelenhetett, 1919. október harmadikai számában hosszan kesergett ezen a nagyon nem kívánt billogon.
Ne legyünk álszentek! 2.
A 29 népbiztosból és helyetteseikből 18 volt zsidó származású, majd a többszöri kormányátalakítás után két személy kivételével a kabinet minden tagja.
A kérdés adja magát: zsidó vagy zsidó származású?
A zsidó sajtó utólagos védekezése is az volt, hogy „ők nem zsidók”.
A fél világot bejárta Kun Béla híres mondata:
Én, elvtársak, nem fogom szégyellni zsidó létemre ezzel a kérdéssel (értsd: az antiszemitizmussal) leszámolni. Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem (Úgy van! Úgy van! – mondta a tömeg a jegyzőkönyv alapján.)
Azaz maga Kun Béla nyilvánította ki: „zsidó létemre” nem maradtam zsidó. Még amikor minden tettét átjárta a kommunista eszme, akkor is kérdés maradt számára ez.
Zsidók: vétkesek vagy áldozatok?
A Neokohn szerzője idézi, hogy a zsidó közösségeket milyen veszteség érte a Tanácsköztársaság 133 napja alatt, ezzel is demonstrálva, hogy a kommün vezetése mennyire eltávolodott a zsidó közösségtől, zsidó identitásától.
És ha eltávolodott zsidó emberekről beszélünk, akkor már nem zsidókról beszélünk?
Ki-ki önleírása, hogy minek tartja magát?
Szent és ősi hagyomány, hogy a zsidó közösség az egykori, távozó hívét mindig visszavárja, sajátjának érzi, így is helyes. Ha vér tapad a kezéhez, senki, ők sem moshatják le róla, de érezhetik, hogy közülük való, tőlük eltávolodott ember az elkövető.
És ezek az emberek zsidók, ha nem a maguk számára, számunkra mindenképpen. Ha tetszik, ha nem. Tőlünk távolodtak el, aztán bűnösökké váltak.
A fehérterror egyértelművé tette és hirdette, hogy a vörösterror „istentelen” világa zsidó kreáció.
Ez, mint láttuk, hazugság volt.
A Tanácsköztársaság sem a zsidó felekezettel, sem a zsidó polgárokkal nem kivételezett, a legkevésbé sem. A Tanácsköztársaság nem volt zsidó uralom. Ez igaz. De nem véletlen és a magyar zsidó történelem megértéséhez nélkülözhetetlen tudni az okát, miért voltak felülreprezentáltak az asszimilált zsidók a kommunista mozgalomban. Látni a különbséget jóravaló, bár téves meggyőződésű emberek, mondjuk, a Tanácsköztársaságot passzívan támogató fiatal kommunista Déry Tibor és, teszem azt, Szamuely Tibor között.
A Tanácsköztársaság nem volt zsidó uralom, de a vezetők jelentős része zsidó volt; eltávolodott, aztán súlyos bűnöket elkövető zsidó. Nem beszélhetünk róluk úgy, mintha nem azok lettek volna, mintha élettörténetük során ne lett volna nyitva előttük a bűneikből való megtérés lehetősége. Még akkor is, ha a gyilkos, aki végérvényesen elvett egy az Örökkévaló által teremtett lelket, életet, más megítélés alá esik is, mint a többi bűnök elkövetői. Mindenkire áll ez: a megtérés esélye, reggeli imáink egyike szerint a lélek, amelyet belénk helyezett Ő, tiszta.
Ez a tiszta, egészen bemocskolhatatlan része az embernek mindannyiunkban megvan. De akik tőlünk mentek el és váltak bűnösökké, azokat nekünk kell gyászolnunk, ezért nem jó úgy beszélnünk róluk, ahogy Köves tette.
(…)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
