Úgy adódott, hogy nagyon sokat utaztam repülőn, első alkalommal kicsivel 3 éves korom betöltése előtt.
Nagyjából a 80-as évek végéig a helyzet tiszta volt, volt 3 osztály:
- turista,
- üzleti: csak kicsit jobb ellátás, mint a turista,
- első: kicsit nagyobb hely, s sokkal jobb ellátás, plusz saját vécé, ahová nem mehettek át a többi osztályról.
Aztán a 90-es évektől minden összeomlott. A “turista” név kezdett lenézően hatni, átkeresztelték, pl. “gazdaságos” névre, bár szerintem a “turista” az kevésbé lenéző. Aztán az első osztály kezdett eltűnni, mert túl drága volt, viszont túl kevés pluszt adott a több pénzért. Az egyes légitáraságok 2 utat választottak:
- egyszerűen megszűntették az első osztályt,
- az első osztályt tényleg kiemeltté tették, lásd teljes ággyá alakítható ülőhelyek.
A Malévnél már a 80-as években se volt első osztály. A turista és az üzleti között a fő eltérés az volt, hogy az előbbiben csak 1 kisüveg bort adtak az ebédhez, míg az utóbbiban járt ingyenesen több üveg is, meg más alkohol is volt ingyen.
Volt egy kivételes időszak, 1989-1992 között, amikor mindig üzleti osztályon utaztam Budapest-Szófia vonalon, mert az ár még KGST-ár volt, de már a valutaárfolyam elszabadult, így dollárban számítva a repülőjegy ára nevetséges volt, a 2 osztály közti árkülönbség pedig még nevetségesebb. Akkor a baj inlább az volt, hogy hetekkel előre kellett jegyet venni, mert az olcsóság miatt mindenki repülővel ment. Akkoriban hetente 12 járat volt Budapest és Szófia között, fele Malév, fele Balkan, Ma már egyik légitársaság se létezik, s ma már sokszor nem is lehet közvetlenül utazni, mert kevés a járat.
Első osztályon 3-szor utaztam, minden alkalommal kényszerből: már csak oda volt jegy. S ez még a régi típusú első osztály volt, ami mai fogalmmal inkább egy feljavított mai üzleti osztály volt.
Az első alkalom 1985 volt, Berlin-Gander-Havanna útvonalon a keletnémet Interfluggal. Ez egy baromi hosszú út: Kelet-Berlinből folyamatosan északnyugatra megy a gép, elérve Izlandot, majd onnan enyhén délkeletre, Kanada keleti partjáig, ez 9 óra út. Aztán 1 óra pihenő ott, majd még 6 óra Havannáig végig az USA keleti partvidéke mentén. Mindez szovjet Il-62-es géppel, mely lassabban repült, mint a korabeli nyugati típusok. A legidegesítőbb dolog az Il-62-ben a rendkívül lassú emelkedés volt, az ember úgy érezte, hogy mindjárt visszaesik az egész szerkezet a földre. Egyébként műszakilag biztonságosabb gép volt a nyugatiaknál, jóvak kevesebb baleset történt Il-62-vel, mint más hasonló nyugati gépekkel: pont mint a viccben – de valós eset is! – a szovjet porszívó: dupla akkora, mint a nyugati, háromszor nehezebb, baromi ronda, nem szív rendesen új állapotában se, de viszont 40 év után is működik félig-meddig, mikor a nyugati porszívó már rég darabjaira esett. (Lásd még: milyen a szovjet mikrocsip? – a legnagyobb a világon!)
Szóval itt gyorsan kezdett idegesítő lenni a folyamatosan megjelenú utaskísérő, aki mindig kínált valamit.
S volt még 2 rövid utam: Párizs-Nizza és Genf-München. Mindkettő 1 óránál rövidebb repülés. A francia úton szürreális élmény volt, hogy gép éppen emelkedett, amikor elvileg mindenkinek ülnie kellene, de már ekkor előjött egy mosolygós csaj és pezsgőt kínált.
A svájci gépen meg sikerült repülő karrierem első ételmérgezését megkapnom. Szovjet, kubai, bolgár, keletnémet, magyar gépen sose kaptam mérgezést, svájcin igen. Hoztak egy étlapot (nem vicc), s én sikeresen választottam előételnek majonézes ráksalátát. A többit el lehet képzelni.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
