Rejtvényfejtés a színpadon

Rejtvényfejtés a színpadon

Ilyen vészterhes időkben Temetés című darabot választani nagy merészség egy színház részéről. Komáromban vélhetően bíznak a nézők nyitottságában és kíváncsiságában, mivel május végén mutatták be Nádas Péter egyáltalán nem könnyű színpadi művét Rastislav Ballek rendezésében, Bárdos Judit és Culka Ottó előadásában.

Rastislav Ballek 2011-es komáromi bemutatkozását máig emlegeti a szakma: akkor híres édesapja, Ladislav Ballek művét, A hentessegédet állította színpadra. Az előadás tavaly óta elérhető a YouTube videó-megosztón, úgyhogy aki anno lemaradt róla, vagy felidézné az élményt, akár „előtanulmányként” is megnézheti, őszig bőven van rá ideje. 

A Temetést ugyanis már csak a következő évadban játsszák ismét – ez a szezon ilyen furára sikeredett, két hónap alatt három darab is színre kerül néhányszor, hogy a színház legalább valamelyest kielégítse bérleteseit, és júliusra is tartogatnak egy szabadtéri bemutatót, de arról majd a maga idejében. 
Nádas Péter esetében nem kell megvárunk azt a bizonyos száz évet, hogy kiderüljön, mennyire időtálló a munkássága. Már most kijelenthetjük: az egyik legfontosabb magyar író, ott a helye a tankönyvekben örök időkre. Azt viszont még a magyartanárok közül is kevesen tudják róla, hogy drámákat is írt. Nem szokványos drámák ezek, olvasni könnyebb őket, mint színpadra vinni. Komáromban mégis megpróbálkoztak ezzel, ráadásul szlovák rendezőre bízták a Temetést. A szöveget szerencsére már harminc éve lefordította szlovákra az a Peter Kováč dramaturg, aki rengeteget tett a szlovák–magyar színházi kapcsolatok erősödéséért az elmúlt évtizedek során. Szintén nagy mázli, hogy Rastislav Balleknek anno volt egy magyar osztálytársa a pozsonyi színmű-vészetin, bizonyos Forgács Miklós, aki jelenleg dramaturgként dolgozik Kassán, de pont ráért. Közösen döntötték el, hogy megpróbálják megfejteni Nádas darabját, amelyet első olvasás után a rendező is titokzatosnak és érthetetlennek tartott. 

A döntést nyilván az is befolyásolta, hogy a Temetés kétszereplős – lecsengő járvány idején ideális választás. (A Komáromi Jókai Színház mindhárom „poszt-covidos” előadásában csupán ketten vannak a színpadon.) Bárdos Juditot és Culka Ottót szintén egyszerre vették fel a pozsonyi színművészetire, ketten voltak magyarok az osztályban, úgyhogy nyilván fél szavakból, negyed mozdulatokból is megértik egymást a mai napig. Az összeszokottság most kapóra jött, mert ebben az előadásban mindketten végig a színen vannak, és két órán keresztül fenn kell tartaniuk a nézők figyelmét. Egy pörgős dialógusokkal teli, mozgalmas történet persze sokat segít, olyankor csak úgy repül az idő. A Temetés viszont nem ilyen. Sőt többször elhangzik benne, hogy nincs is történet. 

Hírdetés

Adott egy férfi és egy nő, feltehetően a színen lévő két koporsóból másztak ki, de nem tudják, hol vannak, mihez kezdjenek egymással, mi köti össze őket. Az arcuk fehérre festve, rajtuk fehér hacuka, zsebek nélkül, hogy a kezükkel se tudjanak mit kezdeni – ezt szóvá is teszik, és láthatóan tanácstalanok. (A minimál díszletet és a jelmezeket Gadus Erika tervezte). Kiderül, hogy mindketten színészek, azaz nem tudni, szerepet játszanak-e, vagy magánemberként vannak jelen. Velünk együtt ők is bizonytalanul találgatják, mikor szólal meg a másik szájából egy-egy karakter, és mikor fejezik ki saját érzelmeiket. Két kellék azért felbukkan: egy piros sál és egy zsebkés. Mivel tudjuk, hogy ha telefon van a színen, az előbb-utóbb megcsördül, a pisztoly meg eldördül, kíváncsian várjuk, milyen szerepet kapnak ezek a tárgyak. Nos, nem túl sokat használják őket, mintha ezeknek is csupán elidegenítő funkciójuk lenne. 

A két karakter pedig kering egymás körül, mint két keselyű, (a színpadi mozgás Stanislava Vlčeková koreográfus munkája), kotorásznak egymás fejében, mint két kukázó, leásnak a lélek mélyére, mint a régészek. És kapaszkodnak egymásba, mint két hajótörött. A mozdulatokból lassan kialakul valamiféle mintázat, miközben végig nem tudni, mi köti össze a szereplőket, van-e tényleges közös múltjuk, és tulajdonképpen mit akarnak elmondani nekünk. Az is lehet, hogy csak el akarnak bizonytalanítani, hogy mi is légüres térben érezzük magunkat. Vagy végig akarnak kergetni saját emlékeinken, felidézni fontos, de gyávaságból elharapott mondatokat, feltépni régi sebeket, vagy épp leragasztani őket. Az utóbbi időszakban amúgy is sokat gondolkodtunk a lét értelmén. És többnyire a korábban természetesnek tartott dolgok hiánya által keletkezett bizonytalanság határozta meg életünket. Erre a folyamatra csatlakoznak rá e merész előadás alkotói. 

A Temetésről minden néző mást visz haza. Ránk bízzák a konklúziót. Sok a csend a színpadon, talán pont azért, hogy jobban halljuk saját gondolatainkat. És sok az elsöprő erejű, hosszú monológ, amelyekbe bele lehet zuhanni. A meglepetés az egyetlen közös élmény kifelé menet, még meghajlás sincs a végén, hogy minél inkább magunkra legyünk utalva. 

Ez a feladat szokatlanul intenzív színészi jelenlétet kíván, nyugodtan nevezhetjük különleges kihívásnak. Itt minden mozdulatnak, hangsúlynak fokozott jelentősége van, mert a néző végig nagyítóval vizsgálja a játszókat, hogy megfejtse a rejtvényt. Az sem egyértelmű, kinek a rejtvénye ez: a szerzőé, a rendezőé vagy a dramaturgé. 

És könnyen lehet, hogy a végére több lesz bennünk a kérdőjel, mint az elején volt, aminek hatására még egyszer meg akarjuk nézni az előadást, mert a nyugtalanító kíváncsiság bennünk marad. 


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »