Ha valaki Budán, a Dózsa György téren sétál, sokfelé kalandozhat a figyelme. Megcsodálhatja a vár nyugati oldalát (amely sokkal kevesebb figyelmet kap, mint a Duna felőli, pedig monumentalitása miatt izgalmasabb látványosság a másiknál), végighordozhatja tekintetét a Kiss István-féle Dózsa György-emlékmű helyenként meglehetősen furcsa arcú alakjain, nekik hátat fordítva pedig a Tabán lankáin pihenhet meg a szeme, miközben az 56-os villamos zakatolását hallgatja.
A tér déli végébe sétálva, az Attila út páros oldalán, a 2. szám alatt magányosan, de tekintélyt parancsolón terpeszkedő, külön cikket érdemlően izgalmas múltú Bethlen-udvar mellett ugyanakkor szintén felfedezhetünk egy már-már rejtett érdekességet. Az elsőre érdektelennek tűnő, tetején szögesdróttal körbevett, szürke vasbeton téglatest ugyanis roppant komoly emlékművet takar. „1944–1990 – Azok emlékére, akik nem haltak meg, de életüket tönkretették” – ez a felirat áll a doboz térre néző oldalán, amely részben nyitott, hogy masszív vasrácsokon keresztül lehessen belenézni. Odabent egy alacsony betonkockán egy fal felé forduló, arcát a kezébe temető, megtört alak ül. Vele szemben egy fémlemez tükörként veti vissza kétségbeesettségét, fölötte magunkat is láthatjuk. Kettős érzésünk lehet emiatt: egyrészt olyan, mintha mi is bent lennénk a börtöncellában, s éppen ráhelyeznénk vigasztaló kezünket a meggyötört férfi vállára, másrészt az a felismerés is felötölhet bennünk, mi van, ha mi nem sorstársai, hanem őrei vagyunk ennek az emberi roncsnak.
De mi is tulajdonképpen ez az alkotás, és miért ezen a helyen áll? Bár néhány hónapja már egy tábla is segíti az eligazodni vágyókat, korábban talán csak kevesen tudták, hogy ez bizony egy Makovecz Imre által tervezett mű. Egy Rázsó Edit nevű nyugdíjas kérte őt fel arra, hogy megalkossa, vagyona egy részét is felajánlotta az építésznek (aki ezt a Magyar Művészeti Akadémiának adta). A szobor Péterfy László, Makovecz barátja munkája, a cellát pedig Csepelen készítették el. Engedélyt nem kértek 1996-os felállításához, így Makovecz viszonylag feltűnésmentes helyet keresett – így lett végül az emlékmű otthona a Tabán. Érdemes hozzátenni, hogy az építész eredetileg egy széttárt szárnyú angyalt is tervezett a börtönbe, és a rajzokat látva örülhetünk, hogy ebből végül nem lett semmi, hiszen így a környezetébe beleolvadó, szürke betondoboz felfedezése sokkal nagyobb hatást vált ki – mintegy reflektálva arra is, mennyire nem tudtunk még mindig szembenézni múltunkkal. Vajon azoknak, akik megúszták a rendszerváltás előtti tetteikkel való szembesítést, milyen érzés lehet(ett) belefutni ebbe az emlékműbe? Rács mögötti tükörképük vigasztaló vagy ugyanúgy lenéző, amilyen éveken át volt?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.23.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
