Joanna Bator a lengyel kortárs irodalom kiemelkedő szerzője; a Homokhegy és a Homokfelhő után a harmadik magyarul olvasható regénye a Szinte éjsötét, mely Lengyelországban rangos irodalmi kitüntetést, a Nike-díjat is kiérdemelte – Magyarországon a Magvető adta ki Hermann Péter fordításában. Mindhárom mű Walbrzychhoz kötődik, ahol 1968-ban az írónő született, ahogy az utóbbi könyv főszereplője is, Alicija Tabor, aki nevén túl újságíró volta miatt is hasonlít a szerzőhöz.
Alicija Varsóból vonatozva oknyomozó riportra készül három gyerek, Andzelika, Patryck és Kalinka különös eltűnése ügyében. Egyszerre indul nyomába mind a jelen rejtélyének, mind saját gyerekkora felderítetlen részleteinek. Az impozáns ksiazi vár szomszédságában lakott egykor, mely köré olyan rémtörténetek szövődtek, amilyeneket a XVIII. század végén kedvelt gótikus regényekben volt szokás leírni. Bator ehhez a hagyományhoz nyúl vissza, nem a későbbi kísértetparódiákhoz. A főhős ugyanis értesítést kap a könyvtártól, hogy egy neki szóló levelet találtak Matthew Lewis A szerzetes című gótikus regénye egyik példányában, melyből egykor nővére, Ewa olvasott fel neki.
A könyv Ewa búcsúlevelét rejti, amelynek megírása után a tizenhét éves lány öngyilkossággal zárta le kiúttalan életét. E levélből értesülünk anyjuk őrületéről, de arról is, hogy a második világháború idejére visszakanyarodó történetből az látszik, hogy a túlélők elsősorban a – könyvben igen fontos – macskafalóknak nevezett lelketlenek voltak. E rosszakkal szembeni jókat macskanénékként emlegeti, akik csak látszólag hóbortos macskakedvelők. Ahogy a jelenben az eltűnt gyerekek utáni kutatás a mozgatórugó, a múltban a vár hercegnője, Daisy átok sújtotta, de rendkívül értékes hatméteres gyöngysorát szeretnék megtalálni. Alicija és Ewa apja erre tette fel az életét, ebbe is halt bele. Daisy, valódi teljes nevén Maria Teresa Oliwia Hochberg von Pless a két világháború közti időszak egyik szépségideálja volt, aki jótékonykodó életmódját akkor sem adta fel, amikor a nácik lerohanták Lengyelországot, és amikor elűzték a ksiazi várból, mert élelmiszert juttatott a Walbrzych melletti Gross-Rosen koncentrációs tábor foglyainak.
A gonoszság világa az Alicija által kikérdezett városlakók elbeszéléseiből rajzolódik ki. A démonikusság a feltáruló gyerekkorból is fölrémlik, feldolgozását nem segíti elő a főszereplő magánya, mely ha nem is olyan, mint Kárász Nelli iszonya Németh Lászlónál, de annyiban artemiszi nőalak, hogy normális viszonyt képtelen kialakítani a férfiakkal.
Többször visszatérő intertextuális kapcsolat az Alice Csodaországban. Mint Alicija mondja, ezzel egész életében viccelődtek vele. Ahogy Alice kicsi lett, úgy „töpörödsz, Alicija” – olvassa egy ismeretlen internetes címről érkezett üzenetben is, és valóban, az „Andzelika anyjával folytatott beszélgetés után tényleg gyengének, összetöpörödöttnek éreztem magam”. A felnőttek defektusaiból összeeszkábált működésképtelen társadalom Batornál visszavezethető a család, ezzel a gyerekkor töredékességére, az ebből adódó dezillúzió íratja a horrorisztikus történeteket.
A regény nyitott műnek tetszik a zárásban, mivel a megkerült, sérült Kalinkát magával vinné Alicija, akit magányossága még inkább hátráltat a kislány életének eleve kérdéses rendbetételében. Borzalomlátását Bator olyan fáradhatatlan mesélőkedvvel, olyan dinamikus expresszivitással, olyan életkedvvel ábrázolja, hogy annak ereje felülkerekedik tárgyán, mint Edvard Munch képén a halálfélelem sikolyát körbevevő létezés ereje.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 12. 12.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
