Régiónk életképes és tettre kész

Prágai Szent Adalbert (csehül: Svatý Vojtěch, lengyelül: Święty Wojciech), 955 körül született Pomerániában és 997. április 23-án halt mártírhalált a mai Lengyelország északi részén, ahol hittérítő útján a pogány poroszok megölték. Szent Adalbert Prága püspöke, Magyarország és Poroszország hittérítője, közös keresztény mártírja. Az ezredforduló táján kereszténnyé vált Magyarországon, Lengyelországban és a cseh területeken is terjesztette a keresztény hitet.

Hazánkba Géza nagyfejedelem hívására érkezett. Egyes legendák szerint első királyunkat, Szent Istvánt is ő keresztelte. Így volt, vagy sem, nem tudjuk, de a tény, hogy ezt a magyar történelemet alapvetően meghatározó aktust neki tulajdonítja a hagyomány, alátámasztja Szent Adalbert magyarországi térítőtevékenységének egyháztörténeti és történelmi jelentőségét.

Adalbert nemcsak cseh földön, és Magyarországon, de Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem meghívására Lengyelországban is sokat tett a kereszténységért. Apátságokat, érsekségeket alapított. Ezért viseli a magyar katolikus egyház székhelyén álló esztergomi főszékesegyház a Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert Prímási Főszékesegyház nevet, illetve ezért kapta a katedrális tövében felépült papnevelde épülete is a Szent Adalbert Központ nevet. Szent Adalbert tiszteletére a magyar katolikus egyház 2001 óta évente Szent Adalbert-díjat adományoz. [1]

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezer évvel ezelőtt térségünk egy időben tért meg és vált a nyugati kultúrkör részévé. Sorsunk azóta is ezer szállal fonódik össze, még akkor is, ha időszakonként más-más irányba tájékozódunk. De a közös keresztény kultúra, valamint sors- és érdekközösségünk újra és újra közös út keresésére ösztönöz bennünket.

Voltak közös uralkodóink, harcoltunk vállvetve a török, a germán és az orosz veszéllyel, és ha a közeli múltra tekintünk vissza, a két háború közötti időszakot leszámítva, évszázadokon keresztül előbb a Habsburg, majd a szovjet birodalmon belül jártunk be azonos utat.

A Habsburgok tizenhat nemzedéken keresztül uralkodtak Európában, húsz országot, benne régiónkat is, irányították. Közös múltunk kiemelkedő alakja volt Ferenc József császár és király, aki 1848 és 1916 között közel 67 évig, kis híján hét évtizeden keresztül uralkodott. Hosszú uralkodása alatt valóságos intézményt formált magából. A magyar forradalmárok elleni kezdeti kegyetlensége után józansága, kiszámíthatósága és visszafogottsága országaiban évtizedeken keresztül biztonságot és stabilitást teremtett. Egy, a fejlődéstől és haladástól optimistává részegült korban, ami őrületes iramban iparosodott és modernizálódott, ő képviselte a mozdulatlanságot, a változatlanságot és a folyamatosságot. Sikeresen tompította elviselhetővé a tegnap világának súlyos kudarcait és a dinamikus jövő szédítő eredményeit azzal, hogy példát adott a szolgálat és a napi rutin megtartó erejéből, a mérsékletességből és a megbízhatóságból. Ő volt a régi Európa utolsó uralkodója, a hagyományos meggyőződések és értékek képviselője és védelmezője. Ötvözte a mitikus, Isten által felkent király és birodalma fáradhatatlan szolgájának szerepét. Volt pompa és nagyvonalúság, voltak bálok, díszszemlék, fogadások, de emellett hajnaltól estig tartó kötelességteljesítés is. Lehetett rá számítani, végső szóért hozzá fordulni. Óvatos ragaszkodással és helytállással tartotta össze birodalma széttartó erőit. Sikerrel egyensúlyozta békés egymás mellett éléssé a különböző nemzeti és politikai ellentéteket, tompította egymást kiegyensúlyozó különbözőséggé a legelszántabb radikalizmusokat. Idővel olyanná vált, mint egy megkövesedett régészeti lelet. Mindenki apjává, nagyapjává, sőt dédapjává öregedett. Nem volt a 621 538 km²-es, ötvenegy millió lakosú dualista monarchiának a Kárpátoktól az Adriáig olyan polgára, aki más uralkodót is megélt volna, mint Ferenc Józsefet.

Halálakor birodalmát egy öldöklő és véres európai polgárháború, az első világháború derekán hagyta hátra.

Barátaim!

Az újkori Európa történetének minden bizonnyal a Habsburg Monarchia volt a legtovább kitartó, legellenállóbb birodalma. Hivatását mindaddig betöltötte, míg a világ többi nagyhatalma másképp nem döntött. Ez a hivatás abban állt, hogy se a németeknek, se az oroszoknak, se a törököknek, de másnak se legyen szabad útja Európa szívébe. A nemzetek feletti, soknemzetiségű Habsburg Monarchia volt a pángermán, a pánszláv és a Nyugat ellen törő Oszmán Birodalom törekvéseinek a hullámtörője. Eltüntetése mindhármat helyzetbe hozta. A feldarabolt Osztrák–Magyar Monarchia Oroszország után Európa második legnagyobb méretű, népességét tekintve pedig Európa harmadik legnépesebb állama volt az Orosz Birodalom és a Német Császárság után. A Habsburg Monarchia lerombolásában szerepet játszott a katolikusok elleni gyűlölet is, ami egyaránt fűtötte az ateista francia Clemenceau-t, a brit protestáns Lloyd George-ot és az amerikai protestáns Wilsont. Nem véletlenül lett Genf, Kálvin és Rousseau városa az új utópista univerzalista világkormányzás első lépésének tekintett, a kollektív biztonságért felelős Népszövetség központja.

Az első világháború győztes nagyhatalmai azért döntöttek a Habsburg Monarchiafeldarabolása mellett, mert elbizakodottságukban azt hitték, hogy annak kiegyenlítő és ellentartó szerepére többé már nem lesz szükségük. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy enélkül a közép-európai birodalom nélkül nincs, ami visszafogja a földrész békéjét fenyegető expanzív erőket. A hiányában keletkezett vákuum először a németeket bátorította fel. Harmadik Birodalmukkal a megsemmisülés szélére sodorták földrészünket és persze magukat is. Ezt követően jöttek a szovjetek, akik birodalmuk részévé tették térségünket. Ezzel azonban túlvállalták magukat és 1990-re ők is összeomlottak, aminek következtében mostanra középhatalmi helyzetük elismertetéséért harcolnak. Az utóbbi években földrészünket újra délről fenyegeti migrációs nyomás. Száz év távolából jól látszik, milyen nélkülözhetetlen szerepet játszott a Habsburg Monarchia Európa biztonságában és a hatalmai közötti egyensúly szavatolásában. Egyre egyértelműbb, hogy azok, akik az első világháború végén a megszüntetéséről döntöttek, nemcsak hebehurgyák, rövidlátók és tudatlanok, de mindenekelőtt végzetesen felelőtlenek is voltak.

A Habsburg Birodalom megszüntetése a háború utáni nemzedék szeme láttára ment végbe. Hatására az európai népek életformája gyökeresen megváltozott, és amerikanizálódni kezdett. Wilson a győzelmétől megittasult amerikai elnök, az amerikanizálás felé vezető első lépcsőfoknak a monarchiák felszámolását és köztársasági államformára való átállításukat tekintette. Megkezdődött a demokráciaexport és az ezzel járó káoszteremtés, ami azóta is az amerikai politika állandó velejárója. A német és osztrák császároknak tehát menniük kellett (A brit és a többi nyugati uralkodó maradhatott. Nyilván azokkal nem lehetett olyan szabadon kísérletezni, mint a keleti és egyéb barbárokkal.). Ezzel olyan legitimációs válságba taszította a térséget, ami évtizedekre visszavetette a fejlődését. A Habsburg Birodalom a modellje lehetett volna egy, a nemzetek feletti, multietnikus, multikulturális európai együttélésnek. Az a birodalom ugyanis olyan szellemi, jogi, politikai és kulturális elemek ötvözete volt, amit összekötöttek a szokások, a konyhai élvezetek, az azonos politikai értékek és kulturális kódok. Az Osztrák–Magyar Monarchia világa sokrétű, sokszínű és laza, vagy, ahogy akkor mondták, slampos volt, ami izgalmassá és elviselhetővé tette az életet. Ami túlélte az Osztrák–Magyar Monarchia és a Habsburg Birodalom korát, arra vágyakozva, elismeréssel tekintünk. Otthonosan térülünk-fordulunk Triesztben, Krakkóban, Prágában, Budapesten és Bécsben, mert kulturális hagyományaik közös örökségünk részei, amiket nagy becsben tartunk.

Az 1920-ban hebehurgyán és felületesen megalkotott európai rendet máig alig igazították ki, aki korrekciót akar, azt agresszornak tekintik, és mindennek elhordják. Az 1944–47-es rendezések újabb zsákmányszerző békéi azzal az innovációval rukkoltak elő, hogy miközben az 1920-ban meghúzott határokat szinte érintetlenül hagyták, a mögéjük kényszerített kisebbségeket, több mint 10 millió embert, köztük magyarokat, szlovákokat, svábokat, németeket kezdtek ide-oda tologatni, deportálni. A bűnös és ártalmas békék, amiket 1920-ban a világra kényszerítettek, majd 1945-ben megerősítettek, részben, mert nem volt jobb ötletük, részben mert nem volt bennük sem elegendő bölcsesség, sem elég tehetség ahhoz, hogy újat alkossanak, máig meghatározzák a világot.

Az első világháború világméretű összeütközése kényszerpályára állította az egész 20. századot, őskatasztrófává vált (George Kennan), és mint látjuk, hatása napjainkig tart.

Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia két része mára két külön világgá vált. Ausztria nyűgnek érzett katolicizmusát, polgári ethoszát, de mindenekelőtt közép-európaiságát, mint egy elhasznált kabátot levetette és elnyugatosodott. Habsburg múltját megtagadta, pedig azóta is abból él, amit annak az időszaknak a kulturális és építészeti pezsgése eredményezett – mert lássuk be, újabban felmutatott teljesítménye kevés turista odacsalogatására lenne elegendő. Az osztrákok szemmel láthatólag nem tudnak mit kezdeni Habsburg örökségükkel. Márpedig anélkül kik és mik ők? Mi nem tagadtuk meg történelmünknek azt a több mint négyszáz évét, amit a birodalom részeként töltöttünk. Elismerjük hozadékát, kritikusan viszonyulunk hibáihoz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A „fejlett” Nyugat a mai napig huszadik századi világháborús győzelmeit tekinti legitimációs alapjának. A Nyugat politikai gondolkodásában és a közbeszédben a győztes–vesztes felosztás száz év elteltével sem változott. Ezért mondta nemrég a török külügyminiszter, hogy az első világháború még nem zárult le, hiszen 1920 Párizsa még mindig érvényben van.

100 évvel ezelőtt a győztes nyugatiak homogén nemzetállammá kényszerítették a többnemzetiségű Magyarországot. Azt a Kárpát-medencét, ami évezreden keresztül Európa egyik legtarkább etnikumú területe volt. Mert akkorra Európa nyugati fele már homogén nemzetállamokból állt, míg nálunk együtt éltek az eltérő nemzetek, népek. Mára azonban fordult a kocka. Most a gyarmatosítások visszahatásaként ők váltak többnemzetiségűvé, és ezért 2015-ben előálltak azzal az ötletükkel, hogy mi is engedjünk teret a muszlim migrációnak, hogy mi is újra többnemzetiségűvé váljunk. Hiába, még mindig azt hiszik, hogy újra és újra megszabhatják nekünk, kivel éljünk együtt, és kivel nem.