Anatómiailag megfelelő helyen dobog a szívem, és balkezes, sőt néha egyenesen kétbalkezes vagyok. Mentségemre legyen mondva: ennyi közöm van csupán a baloldalisághoz. Ahányszor meg ezzel összefüggésben azt találom mondani, hogy úgy szeretem a politikát, mint emberek a sót, akkor általában rendre kinevetnek, aztán – hasonlóan a népmesei fordulathoz – rájönnek, hogy ez az anyag – mármint a só – igenis fontos a szervezetnek. Azért talán én sem vagyok sótlan, mi több: az általam megírt anyagok a szervezet számára szintén nem haszontalanok. Ha másért nem, akkor azért, mert könnyű azokat megemészteni.
Azt viszont már jóval nehezebben, ha valaki mindig arra hajlik, oda törleszkedik, ahol éppen a legtöbbet profitálhat, ennek érdekében pedig a meggyőződését is minden gond nélkül, időről időre kaméleonként változtatgatja.
A média, vagy akár a politikai élet „jellemgrófjai” nem igazán tudják elrejteni énjüknek ezt a kétes oldalát. Pedig próbálják, és jellemzően háromféle módszerrel kísérlik meg értékrendjük módosításait legalizálni. Az első esetben egyfajta megvilágosodásként, megtérésként állítják be pálfordulásukat, a második verzió szerint azt akarják elhitetni, hogy kizárólag a hozzátartozóik boldogulását is érintő kényszerből, valamiféle nyomás hatására cselekszenek. A harmadik, leggyakoribb változat alkalmazói viszont durván emelik a tétet, és már nem is a saját családjuk, hanem egyenesen az emberiség érdekeire hivatkozva próbálják meg erkölcsileg indokolttá tenni árulásukat.
Legújabb szerencselovagunk is éppen ezt a harmadik utat választotta, de ő mondhatni, hogy többszörös visszaeső, hiszen már nem az első közösségnek – és eszmerendszernek – fordít hátat, pontosabban fogalmazva: nem az első közösség veti őt ki magából, – mert az effélét előbb-utóbb bizonyosan kiveti, avagy be sem fogadja igazán. Szembetűnő példa erre annak a politikusnőnek az esete, aki egy másik politikai tömörülés kötelékében eltöltött múltjára való tekintettel mindezidáig hasztalan kérelmezte az általa legújabban favorizált pártba való felvételét, mivel azt bizalmatlansági alapon többen is megvétózták.
Ja, és ne feledjük, létezik még egy negyedik féle lehetőség is, igaz, ez kétségtelenül a legegyedibb és legkevesebb időt felölelő módja annak, amikor az ember homlokegyenest mást mond, mint amit azelőtt gondolt a politikáról.
Bizonyára sokan emlékeznek arra a tavaly szeptemberi mókás fordulatra, amikor egy női műsorvezető sokak megítélése szerint jobboldalira itta magát azt megelőzően, hogy adásba került egy baloldali szellemiségű tévéadó beszélgetős műsorában, bár utólag ezt az ámokfutását kóros kimerültséggel, fáradtsággal magyarázta, amit nyilván senki nem szeretne megcáfolni.
Nézzük meg azonban, mi történne, ha vele ellentétben én meg – szigorúan hipotetikus értelemben persze – baloldalira…izé… enném magam. Az előételnél még csak szolidan a fejemet csóválnám amiatt, hogy meglett a Fidesz kétharmada a választásokon. A gulyáslevesnél, amit imádok, már kezdene hatni rám az eddig elfogyasztott ennivaló mennyisége, így majdnem-balosként jól kivehetően hümmögnék például annak hírére, miszerint a közelmúltban beterjesztett adójogi változások egyértelműen mutatják, hogy tovább folytatódik az adócsökkentés Magyarországon. Ha pedig a tányéromról a Pékné módra készült csülköt is eltüntetném, hangosan zúgolódnék annak apropóján, hogy a kormány a költségvetésben biztosítja a hajléktalan ellátórendszer működéséhez szükséges feltételeket, tehát a kellő számú szálláshelyet, valamint megfelelő férőhelyet az érintetteknek – ahelyett, hogy szemet hunyva üdvözölné azok utcai életvitelét. A desszert után pedig, amelyből – csak mert finom – kétszer is vennék, immáron vérbeli baloldaliként üvöltözve helyteleníteném a kormány bevándorlás-politikáját. Addigra azért feltehetően egy nagyon masszív hányingerem lenne, de nem a túlevéstől, inkább saját magamtól. És akkor a hirtelen fellépő gerincbántalmakról még szót sem ejtettünk egyáltalán.
Ezek a kellemetlenségek bezzeg nem kínozzák a valódi szélkakasokat és szerencselovagokat, mint ahogyan az sem merül fel bennük, hogy viselkedésük hosszú távú következménye politikai értelemben nem egy mások által véghezvitt karakter-, sokkal inkább egy saját kezükkel elkövetett öngyilkosság lehet.
The post Ráth Orsolya: Pálfordulások a politikában appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
