A Húsvét-sziget évtizedek óta a világ egyik legtávolabbi, legrejtélyesebb pontjaként él a köztudatban. A legújabb kutatások azonban egészen más képet mutatnak: Rapa Nui története nem zárvány, hanem összetett, szigeteken átívelő kulturális hálózat része.
A Húsvét-sziget mítosza új megvilágításban
A Csendes-óceán közepén, Chile partjaitól több mint 3500 kilométerre fekszik Rapa Nui, közismertebb nevén a Húsvét-sziget. A sziget nemcsak földrajzi elszigeteltsége, hanem lenyűgöző és titokzatos történelme miatt is különleges helyet foglal el a világ kulturális térképén.
Sokáig úgy vélték, hogy a sziget a kezdeti betelepülést követően elszigetelődött a környező régióktól. A legújabb kutatások azonban megkérdőjelezik ezt az elképzelést, és új narratívát kínálnak a polinéz szigetek kulturális kapcsolatainak fejlődéséről.
Vándorlás, terjeszkedés, kapcsolatok
A polinéz népek nyugatról kelet felé vándorolva népesítették be a Csendes-óceán szigetvilágát. Tonga és Szamoa szigeteiről kiindulva gyorsan eljutottak Kelet-Polinézia középső részébe, majd tovább terjeszkedtek olyan távoli vidékekre, mint Hawaii, Rapa Nui és Aotearoa (Új-Zéland).
Sokáig úgy gondolták, hogy ezek a távoli szigetek – különösen Rapa Nui – a gyarmatosítás után elszigetelődtek. Azonban több helyszínen is kimutatták a rituális gyakorlatok és monumentális építmények meglepő hasonlóságát, ami a szigetek közötti folyamatos kapcsolat lehetőségét veti fel.
Marae: a közös rituális tér
A marae – négyszögletes, nyílt tisztás, amely közösségi rituális térként szolgált – az egyik legfontosabb kulturális elem, amely több polinéz szigeten is megjelent. Bár az egyes szigeteken eltérő módon fejlődtek, a marae szakrális jelentősége közös gyökeret mutat.
Rapa Nuin ezeken a rituális tereken belül emelték a híres moai-szobrokat is. Anakena partján például az Ahu Nau Nau emelvény és járda mellett helyezték el ezeket a monumentális kőszobrokat, amelyek az istenek és ősi ősök jelenlétét szimbolizálják.
Új adatok, új megértés
Paul Wallin és Helene Martinsson-Wallin, az Uppsalai Egyetem kutatói átfogó régészeti elemzést végeztek Kelet-Polinézia különböző pontjain. Az általuk vizsgált leletek között voltak rituális helyszínek, műemlékek és radiokarbonos kormeghatározással datált minták is.
Megállapításaik szerint a régió rituális kifejezésmódjának fejlődése három fázisra osztható. Az első szakasz a nyugat–keleti terjeszkedés időszakához kapcsolódik. Ebben a periódusban temetkezéseket és lakomákat tartottak, és ezekhez kőoszlopokat állítottak (1000–1300 között), amelyek a legkorábbi rituális építményformákat képviselték.
Rapa Nui viszonyát újra kell gondolni
A második fázisban a marae-építés vált uralkodóvá. A radiokarbonos vizsgálatok szerint e monumentális terek első fejlettebb formái éppen Rapa Nuin jelentek meg. Innen indult el az a kelet–nyugati irányú eszmeáramlás, amely Polinézia más részeit is elérte a kialakult cserekapcsolatok révén.
A harmadik fázist már a fokozott kulturális izoláció jellemzi. A szigetek – így Rapa Nui, Tahiti és Hawaii – egymástól függetlenül kezdtek el fejleszteni saját, hierarchikus társadalmi struktúrákat. Ennek nyomán hatalmas, monumentális építmények születtek, amelyek a társadalmi hatalmat és rangot demonstrálták.
Kétirányú kulturális hatás
Wallin professzor szerint az egyik legfontosabb felfedezés az, hogy a radiokarbonos adatok alapján a rituális eszmék kezdetben valóban nyugatról keletre terjedtek. Azonban a marae-komplexumok fejlettebb formái – például a Rapa Nuin látható templomplatformok – később kelet felől hatottak vissza a nyugati szigetekre.
Ez arra utal, hogy a kulturális kapcsolatok nem voltak egyirányúak. A kelet–nyugati eszmeáramlás éppolyan jelentős lehetett, mint az eredeti nyugat–keleti gyarmatosítás.
A Húsvét-sziget már nem külön világ
A tanulmány egyik legfontosabb üzenete, hogy a Húsvét-sziget rituális és társadalmi fejlődése nem elszigetelt jelenség. A kutatók megkérdőjelezik az eddig elfogadott modellt, amely szerint a sziget teljesen magára maradt a kezdeti betelepülés után.
„Ez a tanulmány megkérdőjelezi a rituális templomhelyek mozgásáról és fejlődéséről Kelet-Polinéziában általánosan elfogadott elképzeléseket” – mondja Wallin professzor.
Hozzáteszi: „Az eredmények azt mutatják, hogy a rituális eszmék nemcsak nyugatról keletre, hanem keletről nyugatra is terjedtek. Ez lényegesen bonyolultabb, dinamikusabb képet fest a polinéz világ kulturális hálózatairól, mint korábban hittük.”
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
