A Pápai Ház szónoka utolsó nagyböjti beszédében, április 8-án a lábmosásra utaló, Példát adtam nektek című elmélkedésében Jézus tettének önzetlen, ingyenes és alázatos jellegét hangsúlyozta. A prédikáció második része a helyes szolgálat megkülönböztetésének jegyeit értelmezte, illetve a Szentlélekben való szolgálatot emelte ki.
Cantalamessa atya először a megkülönböztetést elemezte, azzal a céllal, hogy életünk szokásait felülvizsgálva valóban mások szolgálatára tudjunk állni, Jézus példája nyomán szeretettel és alázattal, a legkisebb önérdek nélkül, úgy, hogy „ne tudja a bal kéz, mit tesz a jobb” (Mt 6,3).
Krisztus példája itt is kötelező, miként a római levél tanítja: „Nekünk az a kötelességünk, hogy ne a magunk javát keressük…, hiszen Krisztus sem a maga javát kereste” (Róm 15,3). Minthogy a szolgálatunkban – akár önkéntelenül is – könnyen megjelenik az önérdek, a könnyebbik rész választása, mások elismerő tetszésének a keresése, szükségünk van arra, hogy Jézus tanácsát tudatosan kövessük, és így a világ helyett inkább az Atyára figyeljünk, „aki a rejtekben is lát”.
A helyes szolgálat megkülönböztetésének egyik ismérve az alázattal végzett alantas munka. Jézus a szolgálat jelképévé emelte a maga korában ismert és általában rabszolgákra bízott egyik legalázatosabb gesztust: a lábmosást. Ne fölfelé, hanem lefelé, „az egyszerű emberek felé forduljatok” (vö. Róm 12,16). A szolgálat szellemének teljesen ellentmond az uralomvágy, az önkényes magatartás, a saját megrögzött szokásainkhoz való ragaszkodás. Továbbra is érvényes a helyes szolgálat szabálya: „Krisztus nem kereste a maga javát.”
A szónok beszéde utolsó és leghosszabb fejezetét a Szentlélekben való szolgálatnak szentelte.
Ha az összes keresztény számára a szolgálat azt jelenti, hogy ne éljenek többé már maguknak, akkor ez a pásztoroknak így hangzik: „Ne magatoknak legeltessetek!” A világ magától értetődő szabálya, hogy a gazdag, az úr uralkodjon, ám Jézus tanítványainak útja más: „az úr szolgáljon”. A lelkipásztori szolgálatban is fennáll a veszélye a hitben, a hit révén való uralomnak, ahogy arról egy korai szír dokumentum is tanúskodik, mely óva int a püspök egyeduralkodó szerepétől.
Ezzel szemben példaként állította Raniero Cantalamessa Jézus egyszerű életét. Jézus egyszerűen élt. Az egyszerűség mindig is az evangéliumhoz való igaz visszatérés kezdete és jele volt. Isten cselekedeteit utánozni kell. Ahogy Tertullianus írta, Isten cselekvésére legjobban a külső eszközök és munkamódszerek egyszerűsége és az általuk elért szellemi hatások nagyszerűsége közötti ellentét mutat rá. A világnak ezzel szemben nagy felszerelésre van szüksége. Isten beéri a kevéssel, hogy azzal nagyot műveljen. Régi korokban a püspökök méltóságát jelvények, címek, kastélyok, seregek fejezték ki. Ma más a helyzet a püspök-fejedelmek régi világával szemben.
Cantalamessa atya több személyes példát is említett a szolgáló, egyszerű püspökökről: „Immár több éve annak, hogy találkoztam egy püspökkel, aki természetesnek találta, hogy hetente néhány órát egy idősek otthonában töltsön, hogy segítse felöltözni és étkezni az időseket. A lábmosást egyenesen szó szerint vette.”
A szónok éppen püspököktől kapta élete legszebb példáit az evangéliumi egyszerűségről. Ez az egyszerűség megkívánja, hogy ne helyezzük magunkat mások fölé, de szükségképpen még náluknál lejjebb sem kell mennünk, pláne ha ezzel is távolságot akarunk tartani. Ellenben az élet hétköznapi dolgaiban legyünk olyanok, mint a többiek. Némelykor a legjobb szolgálat nem abban áll, hogy mi magunk szolgálunk, hanem ha hagyjuk, hogy kiszolgáljanak minket. Így tett Jézus többször is, amikor vendégségben asztalhoz ült és megmosták a lábát, hiszen ő szívesen elfogadta azt a szolgálatot, amelyet néhány nagylelkű és hozzá ragaszkodó nő nyújtott neki utazásai során (vö. Lk 8,2–3).
Záró gondolatmenetében a kapucinus barát Isten szolgálatának elsődlegességére tekintett. Hangsúlyozta, hogy a pásztorok szolgálata kapcsán a testvérek, a felebarát szolgálata, bármilyen fontos és szent, de nem elsődleges és nem is alapvető, mert ezt megelőzően ott áll az Isten szolgálata. Jézus maga mindenekelőtt „Jahve szolgája”, majd utána az emberek szolgája. Példa erre a tizenkét éves Jézus szava a jeruzsálemi templomban, amikor szüleit emlékezteti erre: „Hát nem tudjátok, hogy nekem Atyám dolgaival kell törődnöm?” (Lk 2,49). Később attól sem riad vissza, hogy csalódást okozzon a sokaságnak, mely a szavaiért és gyógyulásért jött hozzá, ő pedig hirtelen otthagyja őket és visszavonul egy magányos helyre imádkozni (vö. Lk 5,16).
Napjainkban még az evangéliumi szolgálatot is megérinti a szekularizáció veszélye, amikor magától értetődőnek tartják, hogy az emberek javára végzett bármiféle szolgálat egyúttal az Isten szolgálata is. Szent Pál a Lélekben való szolgálatról beszél (2Kor 3,8), melynek végzésére az Újszövetség szolgái kaptak küldetést. A szolgálat lelkülete a lelkipásztorokban a Lélek szolgálata által jusson kifejeződésre! – nyomatékosította Cantalamessa atya.
Nem használ testvéreinek az az éppen lelki szolgálatra rendelt pap, aki végezzen bár ezer más hasznos szolgálatot, de elhanyagolja azt egyetlent, amit joggal tőle várnak és amit egyedül ő tud adni! Ahogy a Zsidókhoz írt levél tanítja: „A (fő)papot az emberek közül választják és arra rendelik, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket” (Zsid 5,1). Amikor ez a probléma először felmerült az Egyházban, Péter így oldotta meg: „Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten szavát, és az asztal szolgálatát lássuk el… Ezt bízzuk másokra, mi pedig majd az imádságnak és az Ige szolgálatának szenteljük magunkat” (ApCsel 6,2–4). Vannak olyan papok, akik visszatértek az asztal szolgálatához, az ügyintézéshez, és elhanyagolják igazi és helyettesíthetetlen szolgálatukat.
Miután Jézus az utolsó vacsorán elmagyarázta tanítványainak a lábmosás jelentőségét, megjegyzi: „Értsétek ezt meg és tetteitekben ehhez igazodjatok, akkor boldogok lesztek” (Jn 13,17). Az Eucharisztia olyan misztérium, melyet át kell változtatni, be kell fogadni és imádni kell, valamint olyan titok, amit utánozni, követni is kell.
Végül a szónok arra intett, nehogy ezt az Istentől kapott adományt lefokozzuk a kötelesség szintjére! Nemcsak a lábmosásra szóló parancsot kaptuk meg, hanem kegyelmet is hozzá, hogy mindezt megtehessük. A szolgálat karizma és mint minden karizma, ez is „a Lélek sajátos megnyilvánulása mindenek javára”.
Az ajándék megelőzi a kötelességet és lehetővé teszi annak teljesítését. Ez az evangélium örömhíre, melynek az Eucharisztia mindennapi vigasztaló emlékezete – zárta utolsó nagyböjti beszédét Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
