Az a fő kérdés, hogy a magyar kultúrát sikerül-e eljuttatni emberek millióihoz
Olvasom a baloldali sajtóban, hogy nagy a baj, futószalagon verik el az adófizetők pénzét különféle filmekre, és ahogyan ilyenkor lenni szokott, az ítészek járulékos bölcsességeket is megosztanak velünk.
Ezeket a meglátásokat bő három évtizede állandóan elsütögetik. Mondom is sorjában: nem kellene-e másra költeni a pénzt, miért éppen tehetségtelen nímandok készítenek filmeket, és egyébként is, mennyi az annyi? Érzem a csikorgást a mondataikban, ahogyan egymást túllicitálva leírják, hogy a Hadik, a tatárjárásos, a Petőfiről szóló és a többi film micsoda ócskaság. Persze a „kritikákkal” egy aprócska baj mégiscsak akad. Éspedig az, hogy túlnyomó többségük már a bemutató előtt szapulja az új filmeket.
Valamikor, normálisabb időkben a kritikus szépen elment a színházba, moziba, mindenfelé, hogy személyesen győződjön meg arról, mi a szép és mi a pocsék.
Tulajdonképpen nincs abban semmi csodálnivaló, ha a kulturális újságíró megnézi, amiről írni szándékozik. Csakhogy a magyarországi baloldal bravúros ütemváltásra is képes: nekik már nem kell megnézniük semmit.
Bőven elegendő, ha hónapokkal a bemutatók előtt kirázzák az ideológiai koffert, és felfedezik, hogy veszedelmes orbánizmus minden magyar film, amiben ők nincsenek benne.
Ha pedig konkrétan már mindent elsütögettek túlárazásról és nívótlanságról, akkor következik az, hogy tessék, itt van még Rákay Philip is. Hajdanán sokadmagammal azért fohászkodtam, hogy jöjjenek végre olyan rendezők, forgatókönyvírók, producerek, akik nézhető filmeket forgatnak. Annak idején, amikor munkaköri kötelességem miatt bekukkantottam a filmszemlére, valósággal belesüppedtem az álvalóságba.
Hallottam a sötétben felváltva nyerítő nézőcskéket, akik így jelezték, hogy benne vannak az első ezer fontos emberben, ők mindent értenek, hiszen korszerűen, ütemesen, bennfentesen nevetgélnek. Láttam ápolatlan csöveseket, akik állítólag értelmiségiek voltak, ott ittak, szívtak a félhomályban, ahelyett, hogy rendszeresítettek volna otthonra egy helyes szappant.
Teljesen kretén „alkotókkal” kellett pár szót váltanom, akiket a rendszer végkimerülésig támogatott. Botrányosan rossz filmekre, sok naiv rácsodálkozóra és iszonyatos mennyiségű sznobra is emlékszem. Nyilvánvaló, hogy miután elmenekültem a filmszemléről, inkább régi magyar filmeket nézegettem gyógyulás gyanánt.
A liberális versenyfilmek sok-sok száz millió forintos büdzséjének eszmei hasznát az a néhány ezer néző jelezte, aki egyáltalán betévedt a moziba. Nagy kár, hogy húsz évig senkinek nem jutott eszébe, hogy feltegye azt a nagyon is indokolt kérdést, miért kell támogatni filmes amatőröket, miközben valódi művészek sokasága várja a kiugrás lehetőségét. Persze csak akkor lehetett esélyük, ha lefekszenek ennek a társaságnak, akiknek az apjuk, anyjuk, a fél családfájuk ugyanazokban a körökben mozgott, ahol ők is. Vagyis nem a tehetséget, hanem a régi kapcsolatrendszert szabták fokmérőnek; illeszkedni kellett, aztán simulni, hallgatni, bólogatni.
Aztán jött Rákay, jöttek néhányan, próbálnak valami rendet vágni ebben az egészben, hogy a nézőt senki ne károsíthassa meg silány termékeivel. Persze azonmód ők lesznek a Fekete Péterek, rájuk zúdult a löttyös indulat.
Annak a néhány ezer liberális kitartottnak az eszelős gyűlölete, akik soha semmit nem alkottak, mert tehetségtelenek, de már a bemutató előtt tudják, hogy minden, ami tőlünk jön, csakis rossz lehet. Soha egyetlen alkalommal sem írták le, mondták el, hogy bocsánat, ti nem a mi szellemi holdudvarunkhoz tartoztok, mégis nagyszerű ez a film, ez a festmény, szuper a regény, remek a dal. Mi elismerjük a tehetséget akkor is, ha kommunista vagy liberális az illető, mert hát a tehetség egyszerűen tehetség, de értünk, velünk, hozzánk a baloldalról nincs átjárás.
A jobboldalon mindenki hülye, kivétel talán csak az lehet, szigorúan átmenetileg, akire valamikor kiterjedt a fennhatóságuk, vagy most is hódolni készül. A többiek, a szabad emberek: szerintük kuka. A maguk munkája ellenben állandóan remek, ők született zsenik, köztük egyetlen hülye, egyetlen tehetségtelen sincs. Ha tehetnék, még ma is élvezettel kaserolnák egymást a Corvin előcsarnokában azzal a mesével, hogy övék itt a tér, és örökké az is marad. Mindeközben lassan fordul a színpad, és a sok jó hír között talán a legjobb, hogy elkészülnek azok a történelmi filmek, amelyeket már húsz-harminc éve el kellett volna készíteni. Hogy miért? Mert csakis a közönség a fontos.
Aki ezt nem érti, aki nem másoknak játszik, ír, dalol, fest, hanem pusztán önmagáért, miközben valami rettenetesen elszállt önszeretet fűti, nem művész, hanem iparos. Talán ügyes, talán nem, de soha nem lehet a legjobbak között.
Nemrégen magam is részt vettem alkotóként az egyik új filmünkben, nyilván a mostani írásom után kiderül majd, hogy azt is csupa tehetségtelen ember szülte. Sebaj, szerintem jó lett, és tudom, hogy sok nézőnek tetszik majd.
Azonban – és ezt az olvasónak tudnia kell – filmet, különösen jó filmet készíteni sok hónapos, megfeszített munkával jár, már az alapokat sem adják ingyen, nemhogy a végeredményt.
Mélységes tiszteletem minden filmesnek, aki tudásával a magyar mozgókép ügyét szolgálja, igen, kivétel nélkül köszönet és hála nekik. Azokkal azonban, akik a rendszer tetején gyűjtögették a pénzt, rövidre zárták a haveri kört, igyekeztek antikultúrát csepegtetni valódi kultúra helyett, nincs miről beszélgetni.
Egyáltalán nem fontosak az agymenéseik, már eddig is rengeteg pénzt és időt elköltöttünk rájuk. Esetleg helyezzék magukat piaci alapra, ha annyira jók, úgyis küld dollárokat az amerikai nagybácsi.
Ha a magyar emelkedő nemzet, és mi valóban elhisszük, hogy hazánk sorsán mindig egy kicsit igazítani kell, akkor tartozunk egymásnak a tiszta beszéddel. A nemzeti kultúra ügyében különösen.
Kellő eréllyel emlékeztetjük a túloldalt: a még be nem mutatott, de már támadott filmek alkotóival az égvilágon semmi baj. Jó, hogy szívvel és ésszel mérik a magyar kultúrát, éppen ideje annyi szerencsétlenkedés után. Sokkal izgalmasabb kérdés, hogy milyenek lesznek az új magyar filmek. Ha jók, nem hallgatjuk el, ha rosszak, azt is megírjuk.
Hiszen ezek „csak” filmek, és ha nem hinnénk abban, hogy kulturális honfoglalás zajlik mindkét részről, azt is mondhatnánk, hogy ennyi kardcsörtetést nem ér az egész vita. Csakhogy a tét egészen más, nem is a filmekről van szó. Hanem arról, hogy a magyar nemzeti kultúra underground termék lesz-e, vagy sikerül felemelni, eljuttatni emberek millióihoz határon innen és túl.
Mélységesen hiszek abban, hogy az utóbbi folyamat már zajlik, annál is inkább, mert átéltem a kilencvenes éveket. Márpedig a mai világban nem is kevés, ha emlékszünk a múltra és látjuk az új irányt. Erre azoknak is szüntelenül emlékezniük kell, akik felelősek a magyar kultúra irányításáért, formálásáért.
Borítókép: Rákay Philip (Forrás: Facebook/Rákay Philip)
Szentesi-Zöldi László – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
