Ha az országcsonkítás 98. évfordulóján erős magyar lélekkel mondjuk ki a nemzeti összetartozást, akkor nemzetünk mögött a véres, de csodálatos történelmünk, előttünk pedig a rejtélyes, ám megnyerhető jövő áll – nyilatkozta a Magyar Időknek Raffay Ernő történész, akinek 30 évvel ezelőtti Trianon-feldolgozása úttörő volt a magyar történettudományban. Alább olvasható a beszélgetés.
 Fotó: Kurucz Árpád |
– 1989-ben a Trianon titkai című kötete volt az első olyan munka, amely a diktátumot tabuk nélkül dolgozta fel a második világháborút követő hallgatás után. Közismert, hogy a könyv rövid idő alatt több százezer példányban kelt el, de milyen volt a fogadtatása a szakmában?
– A történet 1987-ben kezdődik, akkor jelent meg az 1982-ben (!) leadott Erdély 1918–1919-ben című könyvem. Ez a kandidátusi disszertációm volt, aminek megvédése az ELTE BTK dísztermében azzal kezdődött, hogy fölállt az egyetem ismert marxista professzora, Siklós András, és azt követelte: a bizottság tagadja meg a vitára bocsátást, mert ez egy irredenta-soviniszta, Horthy-fasiszta mű.
Amikor az Erdély története című háromkötetes könyvről 1987 októberében szakmai vitát rendezett a debreceni egyetem, Pach Zsigmond Pál akadémikus megtámadta könyvemet, mondván, hogy az nacionalista, és megzavarja a román–magyar együttélést. Udvariasan válaszoltam, de előtte Köpeczi Béla művelődési miniszter megkért, hogy ne feszítsem túl a húrt. Tehát: a marxista–leninista kollégák egyáltalán nem fogadták el sem a témát, sem a tények szakszerű föltárását.
Amikor a szegedi szakmai vitája volt e disszertációmnak, Csatári Dániel tanszékvezetőm, majd Ormos Mária azt kérték, hogy a 7 fejezetből kettőt vegyek ki. Ezt nem tettem meg, aminek az lett a következménye, hogy Ormos 10 hónapig nem terjesztette elő a munkámat. A múltbeli támadásokkal párhuzamosan – s ez a legfontosabb – a fiatal tanítványaim közül többen Erdély-kutatók lettek, a nemzeti érdeket szem előtt tartva, a tények tiszteletben tartásával.
– Harminc év távlatában hogyan látja a könyvet, és miként alakult Trianon kutatása azóta? Megdőltek a régi marxista–leninista paradigmák, hogy a magyar királyság a népek börtöne volt, és megérdemeltük, amit kaptunk?
– Ebben a szakmában is történésziskolák léteznek, egyes professzorok körül fiatal kollégák dolgoznak. Napjainkban Magyarországon háromféle világlátás létezik: marxista, liberális és konzervatív. A baloldal két nagy irányzatához – liberalizmus, marxizmus – tartozó személyek ott vannak az állami egyetemeken, s mérgezik a leendő középiskolai történelemtanárokat, valamint csak belőlük lesz akadémikus.
Ez a tudománypolitika diktatúrája, miközben az autonómiájuk égisze alatt hadat viselnek a magyarság ellen. Ez csak részben szól a pénzről, hiszen nem közismert, de az akadémikusok havi nettó félmilliós tiszteletdíjban részesülnek. Ideológiai monopóliumról is szó van. 1989 előtt kockázatos volt Trianonról beszélni; emlékirataimban meg fogom írni ennek rendőri-titkosszolgálati összefüggéseit.
Az említettek azt az álláspontot képviselték, hogy a diktátumot el kellene hallgatni, nehogy a szomszédos népek érzékenységét sértsük. 1990 után pedig a baloldal liberális része kialakította a maga Trianon-képét, ami ennek a folytatását jelentette, sőt, ma is ez az uralkodó álláspont az akadémiai világban. Ha az Akadémia valamit nem helyesel, ahhoz úgy fognak viszonyulni a többiek is.
Az utóbbi években érdekes jelenségre lehettünk figyelmesek: a liberális kollégák és tanítványaik elkezdtek Trianonról publikálni. Könyveikben „semlegesek maradnak”. A megszálló román, cseh és szerb kormányok tevékenységét csak mint értékítélet nélküli tényt írják le. Ez azt jelenti, hogy például Károlyi Mihályról vagy Kun Béláról ugyanolyan semlegesen írnak, mint bárki másról.
– Trianon külső okai egyértelműek: elveszítettük a világháborút a nagyhatalmi érdekek miatt. De melyek voltak azok a belső okok, amelyek miatt ilyen kedvezőtlenül alakultak 1918 után az események? Az akkori politikai elit mit nem vett észre a háború előtti folyamatokból?
– Trianonnak egyik fő oka a belső meggyengülés. Ide sorolom az 1914 előtti, több évtizedes képviselőházi obstrukciót. Például közvetlenül a háború előtt alig lehetett megszavazni a haderő gyorsabb fejlesztését. Ha egy országban a parlament nem gyorsan és határozottan működik, hanem zavarok vannak, annak belpolitikai válsághelyzet a következménye.
De a zavarok legnagyobb részét a hazai kultúrharc okozta: ez nem más, mint a baloldal két ágának – liberálisok és szocialisták – harca a főhatalomért a keresztény magyar nemzetállam ellen. A hazai baloldal leghatékonyabb szervezete a szabadkőművesség volt, nem véletlen, hogy tevékenységükről eddig hat monográfiám jelent meg.
– Romsics Ignác akadémikus múlt héten egy lapinterjúban azt mondta, hogy Erdélyt örökre elvesztette a magyar állam, és a legjobb, ha beletörődünk ebbe a helyzetbe; egy távlati, európai konföderáció terve megoldja Erdély helyzetét. Egyetért a felvetéssel?
– Ezzel a szellemi hozzáállással kérdés, lesznek-e akkor még magyarok Erdélyben, ha rajtuk múlik. Ez egy elvtelen mondat, amely csak a reménytelenséget táplálja a magyarokba. Romsics egyes régi marxista és liberális történészek szellemi örököse, akinek elvei, eszményei nincsenek.
Az említett interjúban először kritizálja a baloldalt, ami most nem vall túl nagy bátorságra, hiszen ez a politikai világ lényegében megsemmisült. Fontosabb ennél azonban, hogy Erdély nincs elveszve. Romsicsnak csak el kellene mennie a székelyekhez, a Hunyad megyei vagy a mezőségi magyar szórványfalvakba, esetleg a csángók szegény falvaiba, hogy meglássa azt a magyar erőt, amely – hála a végre anyaországként működő magyarországi jogi, anyagi és erkölcsi segítségnek is – nem engedi Erdély elveszítését.
Tehát aki ezt mondja, az hazudik, ráadásul dezinformálja az erdélyi magyarságot. A pártatlanság álarcában tetszelgő, Romsics-féle destrukció és gyávaság engem a vörös gróf, Károlyi Mihály hazaáruló tevékenységére emlékeztet.
– Egy 2010-es interjúban a küszöbönálló harmadik Trianonról is beszélt, mondván, hogy kísértetiesen hasonlítanak az akkori hazai és európai állapotok az 1914-et megelőző évekre. Most miként látja a kérdést?
– Illyés Gyula írta, hogy a magyarok mindenben fölveszik a versenyt az utódállamok népeivel – csak a demográfiában maradunk alattuk. Ha ez így marad, végünk van. Az 1990-es évek legelején, az MDF egy elnökségi ülésén, ahol én képviselőként vettem részt, Fekete Gyula örömmel mondta: képzeljétek, a románok szaporodása megállt. Nos, az elmúlt 28 évben a kormányprogramokból két tényezőt hiányoltam: a demográfiai fordulat elindítását és a haderő komoly fejlesztését. E folyamatok most talán végre elkezdődnek, s eredményesek is lesznek.
– Milyen kilátásai vannak ön szerint a Kárpát-medencei magyarságnak?
– A magyarok háromféleképpen viszonyulhatnak Trianonhoz. Az első: elfogadjuk véglegesnek a trianoni helyzetet, ezt szorgalmazza az akadémiai történészi világ is. Ez végzetes következményekkel járhat. A második: egyes országokban magyar etnikai-területi autonómiáért kell küzdeni. A székely autonómiát eddig minden esetben elutasította a román parlament, legutóbb az elmúlt hetekben.
Ebből arra következtetek, hogy mivel az EU-nak nincs autonómiák létrehozására vonatkozó törvénye, a román parlament pedig mindig elutasítja ezt, el kell felejtenünk az autonómiáért való hősies, viszont mindig eredménytelen küzdelmet. Szerintem új útra kell lépnie a nemzetpolitikának: s e harmadik út a területi revízió, a határmódosítás útja. 1938 és 1941 között négyszer módosították javunkra a határt, ami a korabeli nagyhatalmak segítségével történt.
Most is ez a feladat: megnyerni egyik vagy másik nagyhatalmat az ügy érdekében. Okos magyar diplomácia kell, amit erős hadsereg és összetartó nemzet támogat. És nem vagyunk kilátástalan helyzetben: ha az országcsonkítás 98. évfordulóján erős magyar lélekkel mondjuk ki a nemzeti összetartozást, akkor nemzetünk mögött a véres, de csodálatos történelmünk, előttünk pedig a rejtélyes, ám megnyerhető jövő áll.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
