Az utóbbi években Magyarországon (is) egyre elterjedtebb a nézet, miszerint Putyin Oroszországa a nemzeti, keresztény Európa utolsó védőbástyája a globalizmus és a szélsőséges liberalizmus elleni harcban. Hogy ez mennyire nem igaz, arra két közelmúltbeli hír ad csattanós választ.
Ma Magyarországon és minden más nyugati országban, ahol Amerika-barát, liberális szellemi holdudvar vindikálja magának a jogot, hogy megmondja, ki és mi számít „európainak”, ott Putyint szidni kötelező sőt, az európaiság alapfeltétele. Putyin a patás ördög földi megtestesülése, a demokratikus Ukrajna szuverenitásának lábbal tiprója, háborús agresszor, felelőtlen provokátor, hataloméhes zsarnok, ázsiai kényúr.
Ezzel a nem túl objektív, de annál fülsüketítőbb kórussal szemben állnak a Putyint istenítők, akik a szigorú tekintetű, de mindenkor igazságos medveszelídítőtől várják nem csak Kárpátalja ezüsttálcán átnyújtását, de az egész liberalizmusban fuldokló Európa visszatérítését a nemzeti, keresztény útra, ahogy azt az alapító atyák megálmodták.
Mindkét oldal álláspontja érthető. Az liberálisok szemében Putyin Oroszországa szemben áll mindazzal az alapelvvel és értékkel, amiért 25 évvel ezelőtt egy sor nyomorult sorsú, kommunizmussérült keleti ország zászlót bontott. A túloldalon pont ebben reménykednek, vagyis hogy Putyin lesz az, aki ezt az egész disznóólat végre felrúgja, és egy mozdulattal kisöpri Európából a nép zsírján hízott bankárokat, a cigányimádó jogvédőket és a buzifelvonuláson tangában vonaglókat.
Van ennek egy fontos lélektani mozzanata, amely megmagyarázza Putyin indokolatlan népszerűségét a nemzeti oldalon, főként a radikális térfélen. Méghozzá az, hogy hosszú évtizedek óta Vlagyimir Vlagyimirovics az első, akinek elég ereje és bátorsága van ezt megtenni. Legalábbis sokan szeretnének ebben hinni. Hogy van végre egy államférfi, akit nem lehet a Nyugatról csicskáztatni, mert visszaüt. Akivel Liberáliséknak kétszer meg kell gondolniuk, hogy ujjat mernek-e húzni. Egy olyan kelet-európai közegben, ahol a rendszerellenes országvezetők max az Orbán Viktor-féle szájkaratéig mernek elmenni (de inkább addig se), ott Putyin a maga karakán fellépésével egy félisten. Aki kirángatta az országot a korrupció mocsarából, aki nem feküdt le a külföldi tőkének, aki nem húzza be a fülét-farkát, amikor Amerikából táviratoznak, hogy másként kéne csinálni a demokráciát.
Putyin e kétségkívül szimpatikus és jóléti irányba tartó munkássága mellett eltörpültek a jogsértések, a hatalmi túlkapások, a jogállam kereteinek kiüresítése, hiszen az EU keleti blokkja számára ezek a szóvirágok csak elszegényedést, kizsákmányolást és új szellemi gyarmatosítást hoztak.
Templomszentelés tömeggyilkosoknak
Putyin egyre népesebb európai követői a mai napig nehezen veszik észre, hogy a gazdasági szuverenitás visszaszerzésével Oroszország célja nem más nemzetállamok önrendelkezésének segítése, hanem az újjáéledő birodalmi ambíciók, ráadásul nem valami újjáéledő nemzeti-keresztény ideológia alapján, hanem a kommunista örökség 21. századi újraszabásával.
Hazudnak, akik Putyint Sztálinhoz (vagy ami még nagyobb baromság: Hitlerhez) hasonlítják, de azok is vakok, akik nem veszik észre, hogyan nyúl vissza egyre gyakrabban és egyre leplezetlenebbül Oroszország a dicső kommunista múlthoz. Hamis nosztalgiával, történelemhamisítással. Így lesznek a leszakadó kelet-ukrajnai területeken harcoló önvédelmisek a Nagy Honvédő Háború utódai, akik a neonáci fenyegetés ellen ragadnak fegyvert. És így fordulhat elő, hogy 2015 áprilisában templomot szentelnek a 30-as években keresztényeket mészároló, Gulag-táborokat üzemeltető NKVD-tisztek emlékére.
Akik pedig abban bíznak, hogy Európa egyre erősödő nemzeti mozgalmai hosszú távú szövetségesként tekinthetnek Moszkvára, jobb ha már most felkészülnek a keserű csalódásra. Oroszországnak pillanatnyilag jól jön a gazdaságilag döglődő Európai Unió sakkban tartása az EU-kritikus pártok támogatásával, de ettől valódi partnerséget, pláne kölcsönös megbecsülést várni illúzió.
Jobbikos remények
Különösen reménytelen a helyzete az olyan „szélsőjobboldalinak” elkönyvelt pártoknak, mint a Jobbik, akikkel szemben – minden önfényezés vagy kágébélázás ellenére – Moszkva irányából zsigeri az idegenkedés. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az Orosz Külügyminisztériumnak idén áprilisban közzétett jelentése, amely a neonáci eszmék európai újjáéledését vette górcső alá.
A Magyarországra vonatkozó háromoldalas részt akár az Athéna Intézet vagy a Tett és Védelem Alapítvány honlapján is olvashatnánk, nem vennénk észre különbséget. A Jobbik egyértelműen rasszista, neonáci pártként van elkönyvelve, amely „zsidó- és cigányellenes szlogenjeiről hírhedt”. A jelentés egyébként meglepően jól informált az úgynevezett „neonáci szervezetektől” kezdve a HVIM tüntetésein át egészen a Csatáry-perig és az önkényuralmi jelképek használatának büntethetőségéig. Csak hogy jól értsük: ez nem egy sokadik lejárató cikk a nyugati sajtóban, amit két óra angol nyelvű guglizás után ollózott össze valamilyen világtalan bértollnok, hanem az orosz külügy hivatalos kiadványa.
Ha odaát így tekintenek Magyarország legerősebb ellenzéki pártjára, az két dolgot jelent: a Jobbiknak messze nem olyan jók az orosz kapcsolatai, mint azt magáról igyekszik elhitetni, másfelől az a vád, hogy a Jobbik lefeküdt az oroszoknak, szintén okafogyottnak látszik. Akik attól féltették a Jobbikot, hogy oroszbérenc párt lett, fellélegezhetnek, akik viszont Putyin mestertől várták a külföldi támogatást a Nyugattal szemben egy esetleges 2018-as győzelem után, azok – ha eddig nem tették – most komoly fejvakarásba kezdhetnek.
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
