Egyszer vége lesz, és mindenkivel le kell ülni tárgyalni.
Már nem is a pesszimista becslések, hanem az általános vélemények is afelé hajlanak, hogy az ukrajnai háború még hosszú évekig is elhúzódhat. Kezdetben villámháborúra számítottak sokan, az első hónapok után például Kárpátalján is nyugodtnak írták le általában a helyzetet. Mára látszik, hogy igazi áttörés nem következett be semmilyen irányban a fronton, Putyin végső győzelemben, Zelenszkij a Krím visszavételében gondolkodik, közben Kárpátaljáról egyre borúsabb hírek érkeznek, növekvő számú áldozatokról, halottakkal teli vagonokról, könyörtelen kényszersorozásokról.
Egyszóval egyáltalán nem látszik a szörnyű háború vége, de ez nem jelenti azt, hogy ne történjen meg majd valamikor az, amit mindenki vár: egyszer elhallgatnak majd a fegyverek, és múlt idő lesz a háború. A kimenetelt és a győztest (már ha egyáltalán lesz olyan) természetesen nem tudjuk, de az a közelmúltbeli háborúk kapcsán feltételezhető, hogy lesznek előtte rendezési tervek, tárgyalások, konferencia, aláírás, utólagos megbeszélések, újjáépítés, programok. Amelyeken majd részt kell venni, ahol majd tárgyalni kell. Sokat. Nemcsak az ukránokkal, az oroszokkal is, talán magával Putyinnal is.
Tíz évvel ezelőtt a nemzetközi diplomáciában és sajtóban még Putyin ministráns fiúnak számított Bassár el-Aszad szíriai elnökhöz képest. Igaz, akkor éppen Szíriában dúlt minden idők egyik legkülönösebb háborúja, amely szintén különösen kegyetlen volt. A 2011-es arab tavasz szíriai tüntetései lassanként összecsapásokhoz, majd polgárháborúhoz vezettek mintegy tucatnyi hadviselő féllel, és akkor a kisebb klánokat, törzseket bele sem számoltuk.
Akkortájt Aszad ellenzékének kellett drukkolnunk a fősodratú média iránymutatása szerint. Bár a Telex (vagyis az elődje) akkor nem kérdezett kormánypárti politikusokat, közéleti szereplőket arról, hogy kinek szurkolnak, de aki Nyugat-Európában jót akart magának, az sietve kijelentette, hogy Aszad háborús bűnös, ő felel mindenért, a szíriai ellenzék csapatait pedig minden erővel és fegyverrel támogatni kell. (De legalább a szíriai sportolókat, művészeket nem rekesztették ki akkortájt úgy, mint most az oroszokat.) Ez végül odáig vezetett, hogy a magyar ellenzéki médiában megjelenhetett olyan cikk is, amelyben elmagyarázták, miért kell olykor szélsőséges iszlamista szervezetek harctéri sikereiért szorítanunk.
Nézzünk néhány korabeli híradást a szíriai polgárháború idejéből:
Olyan ismerősek ezek a felszólítások, kijelentések. Szinte csak ki kell cserélni Aszad nevét Putyinéra, bár mint látjuk, őt is szívesen megtették már akkor is fő felelősnek.
Csakhogy időközben eltelt tíz esztendő, Bassár el-Aszad elnök pedig megnyerte a polgárháborút, még akkor is, ha még vannak kisebb-nagyobb összecsapások. S lássanak csodát, a pária, kiátkozott Aszadot lassan visszafogadják a nemzetközi diplomáciába. Legutóbb már a korábban vele ellenségesen viselkedő államok mutatták ki nyíltan, hogy eljött a megbocsátás ideje, Aszadot már tárgyalópartnernek tekintik. Még az a Szaúd-Arábia is, amely zsákszámra szállította a fegyvereket az Aszad-ellenes ellenzéki fegyveres csoportoknak.
Most Putyin számít az igazi, egyedüli főgonosznak Nyugat-Európában, ő az, ami tíz éve Aszad volt. De senki ne lepődjön meg rajta, ha egyszer tényleg vége lesz ennek a szörnyűségnek, akkor Putyin körül is enyhül majd a levegő, amely egyébként csak a nyugati országok esetében fagyos.
Addig is jó lenne, ha a származásuk, állampolgárságuk miatt indexre tett orosz művészek, sportolók, szakemberek nem élveznének hátrányt 2023-ban olyasmi miatt, amihez valójában semmi közük.
Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök (b) fogadja Bassár el-Aszad szíriai államfőt nyári rezidenciáján, a szocsi Bocsarov Rucsejben 2017. november 20-án (Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/orosz elnöki sajtószolgálat/Mihail Klimentyev)
Teveli Zoltán – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
