Bizonyos Oliver Stone készített egy négyórás dokumentumfilmet bizonyos Vlagyimir Putyinnal 2015 júliusa és 2017 februárja között. Tíz alkalommal találkoztak, amerikai „újságírónak” korábban nem volt esélye ilyesmire. Ezért is kár, hogy az Oscar-díjas rendező és lelkes összeesküvéselmélet-terjesztő nem igazi újságíró.
Alig pár provokatív kérdést tett fel, ugrált a témák között, nem reagált kínos mondatokra, sőt gyakran áhítattal itta Putyin szavait, mint valami hipnotizált rajongó. Az alany hamar felmérte és ki is használta a helyzetet, hogy egy élő mikrofonállvány segítségével szólhat az amerikai néphez – mert A Putyin-interjúk című dokufilm az átlag amerikai nézőnek készült, ez érezhető rajta. De ne a zavaró nüanszokon rugózzunk most.
A film fent van a YouTube-on, magyar felirat is beállítható. Mivel feltételezem, hogy nem szívesen töltenének most négy órát Putyinnal, megnéztem önök helyett. Főleg az árulkodó jelekre figyeltem, arra, sejthető volt-e már akkor, ami most történik. Persze az utóbbi napok tükrében sok mondat ruházható fel többlettartalommal, de igyekeztem nem beleesni ilyen csapdákba.
A film Putyin teljes életútját felöleli, a gyermekkorától, Sztálin-rajongó szüleitől kezdve az elnöki évekig, a 2008-as grúz háborútól a Snowden-ügyön keresztül az amerikai elnökválasztás meghekkelésének vádjáig. Szóba kerül a kelet-ukrajnai konfliktus és a Krím annektálása is. Stone-nak a szeme sem rebben, amikor riportalanya azt állítja, hogy Oroszországnak gyakorlatilag semmi köze nem volt a Krím bekebelezéséhez, mert azt az ottani emberek akaratából csatolták el Ukrajnától, egy szabad népszavazáson. És voltak ugyan orosz csapatok a területen, de azok nem csináltak semmit. Ugyanilyen szabadon szárnyalhat Putyin narratívája Kelet-Ukrajnával kapcsolatban is. És elmondja, hogy tragédiának tartja a Szovjetunió szétesését, és dühös, amiért a Nyugat magához édesgette Ukrajnát. A NATO pedig az amerikai külpolitika eszköze. „Ha egy ország NATO-taggá válik, nehéz ellenállnia az Egyesült Államok nyomásának, és hirtelen bármilyen fegyverrendszer elhelyezhető ilyen országban. Egy ballisztikus rakétarendszer, új katonai bázisok és szükség esetén új támadó rendszerek” – magyarázta Putyin, hozzátéve, hogy Oroszország sajnos ellenintézkedésekre kényszerül a határaira telepített NATO-egységek miatt. „Rakétarendszereinkkel olyan létesítményeket kell célba vennünk, amelyek fenyegetnek minket. A helyzet egyre feszültebbé válik” – mondja.
Szinte dicsekszik azzal, mennyire rajta tartja a kezét Oroszország katonai stratégiáján és taktikáján. Előveszi az okostelefonját és mutat a riporternek egy videót, amelyen az oroszok Iszlám Állam elleni bevetését látni. Igazi újságírók később kinyomozták, hogy a felvétel egész máshol és máskor készült, azaz Putyin a kamerák előtt verte át kérdezőjét, és persze a kedves nézőket.
Stone felteszi a kérdést, hogy egy „forró háború” esetén az Egyesült Államok lenne-e a domináns. „Nem hiszem, hogy bárki túlélne egy ilyen konfliktust” – válaszolja az orosz elnök. Azt is elmondja, hogy fiatalabb korában az volt a legnagyobb félelme, hogy hová rejtse el a családját egy atomháború kitörésekor.
Putyin már huszonegy éve hatalmon van. A hatalom pedig mámorító érzés, amelynek hatására sokan kivetkőztek már önmagukból. Vajon hogyan reagál végső kétségbeesésében egy abszolút hatalommal bíró, győzelmekhez szokott ember, ha sarokba szorítják? Ezt csak egy pszichológus mondhatná meg, a felvételeket nézve, vagy ő sem. Mert Putyin az álcázás mestere. Olyan, mint egy pókerjátékos, akinek jó lapja van. „Önből akár filmsztár is lehetne!” – hízeleg Stone. Egy félmosoly a jutalma.
Shakespeare óta tudjuk: minden férfi és nő színész ebben a világban. Stone-nak köszönhetően azt is tudjuk, hogy a leghajmeresztőbb forgatókönyveket az élet írja. Ha ez egy film lenne, én továbbtekerném ahhoz a jelenethez, amikor a diktátor egy bunkerben végez magával….
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
