Nagyon nehéz az idén karácsonyt ülnünk, mert azt, hogy „Dicsőség a magasságban Istennek”, azt csak elhisszük s szívből mondjuk is, de azt, hogy „békesség a földön”, azt már csak megsóhajtani tudjuk. Az a dicsőség ugyancsak magasan járhat, fönt messze… ott ül diadalt az az erő, mely itt a világban csupa kikezdés s küzdelem; az Isten gondolatai ott fönt, messze öltözködnek valóságba, melyek itt lent még csak eszmék, hitek és fohászok. Azért van a békességből még nagyon is kevés a világon! Békesség államok s nemzetek közt egyáltalában nincs, s az a béke is, melyet az evangélium említ s melyet „jóakaratú emberek” békességének mond, az is harcba s szenvedésbe s küszködésbe van beleállítva. Ezidőszerint nem hihetünk állami, politikai, gazdasági, stratégiai békében, hanem csak az etikában, a tiszta lelkiismeret békességében. A kardokat ekevassá nem kalapálhatom át, az ágyúkból harangokat nem önthetek s a harcot s tömegmészárlást nem száműzhetem. Azért hát karácsonykor is az isteni jóságot csak csíráiban láthatom meg, melyek feszülve pattognak; az isteni dicsőség terveit csak kipontozva szemlélem, melyeket folyton elborít s átszakít a bűn s alávalóság; a békét magát csak gyöngynek tarthatom, mely fekete s véres káoszban hányódik; mindenbe pedig a munkát, a küzdelmet, a harcot látom beleállítva, mely elsőrendű s vezető tényező a világ kiépítésében. A békét lefoglalom a lelkemnek Krisztus kegyelméből; különben pedig végzem a munkámat, megállom harcaimat, teljesítem kötelességeimet s viszem keresztemet s hiszem, hogy valamikor majd csak több béke lesz körülöttem is. Ez is karácsony, ha nem is oly édes, mint különben, ha nem is oly naiv, mint máskor, de igaz! Nem gyermekeknek való, hanem küzdő embereknek, kik glóriát énekelnek s a diadalmas jóban is hisznek, kik nem háborús pártiak, hanem a békét szeretik s kívánják, de akik azt is tudják, hogy ezidőszerint nekik is elsősorban erős munkásoknak s küzdelmes harcosoknak kell lenniök. Ez a munkában s harcban álló lelkület a maga temperamentumát nézi bele a karácsonyi éjbe is, s a harcos, küzdő világ előtt szinte elváltozik a betlehemi szín, s a karácsony nagy igazságai egészen más víziókban mutatkoznak be. Először is a karácsonyi jászol mellett a láthatatlan szellemi jelenlétek közt első helyen nem a bölcsességet, nem is a világmegvetést s a szegénységet, hanem az erőt s a hatalmat látom. Máskor is ott állt az a trónálló fölségek közt, de nem ötlött úgy a szemembe, mint most. S az erőnek motívumai szerint alakul át azután barlang, jászol, angyal, pásztor, csillag s három király is; az egész Betlehem más lesz, elváltozik az erő s a hatalom stílusában. A glóriát éneklő angyalok nekem ma nem gőgicsélő babák, hanem a szellemi világ óriásai, nem leányarcok, hanem kerubinok, a sas, a bika, az oroszlán s az emberarc vonásaiból megrajzolva. Keményen állnak itt, mintha élő szirtek s hegycsúcsok volnának. Valami idegenszerű, merev fölség ömlik el e szellemeken, valami abból az alakításból, mely azokat a szárnyas s oroszlánkarmos szobrokat faragta s állította Bábel és Asszír királyi palotáinak bejáratához. Úgy érzem, hogy az a betlehemi szellemi világ rokonom volna, rokonom vágyódó, szenvedő lágyságomat véve, de azután mintha rokona volna a szirtkeménységnek, a villámnak s a tűznek is, ahogy az Írás mondja: „angyalait szélvésszé teszi és szolgáit tűz lángjává” (Zsid 6,7). Ez a szellemi szépség is, mely az idei karácsonyomon elömlik; nem az a báj és kedves varázs, hanem valami fölséges, különb világ, s azok a mennyei, imbolygó fények nem emlékeztetnek búzavirágos, pipacsos, kankalinos szikrákra, hanem inkább oly világításra, mely a fémek kemény ragyogásából, a kövek törésfényeiből, az ércek alvilági, démoni csillogásából s a sziklafalak rőt, barna, sárga, dolomitos színfoltjaiból verődik össze. Szóval az ezidei karácsony másképp fest nekem. Az ének is másképp hangzik. Máskor is elhallgattam a karácsonyi éneket, de az énekből csak a melódiát, azt az édes ritmust vettem ki, s a húrok érccsengését s azt a fémkeménységet nem vettem észre rajta; máskor is elhallgattam az éjféli harangszót, de csak a ringó hanghullámot élveztem, azon lejtett, abban fürdött imádkozó lelkem; azt az erős ütést pedig, mellyel a harang nehéz szíve nekivágódik az ércfalnak, mintha ki akarna ugrani, azt nem vettem észre. Most pedig hallom, hallom a karácsonyi énekben is az érccsengést s az éjféli harangszóban az ütközést s érzem glória s békesség dacára a világ nagy ütközéseit,… keménységeit,… betöréseit, s ó, ezekből oly nehéz éneket, harangszót, harmóniát teremteni! Nehéz, de hát meg kell lennie! Mert hát van erős, kemény karácsony is! Vannak hangok, melyek ütközések, s vannak angyalok, akik szélvészek és tűzlángok is! Ezt a küzdő, harcos s mégis bízni tudó erőt kell beleállítanom az ezidei karácsonyba! Az isteni gyermekben is óriási erők heve gyulladt ki. Eljött ugyan közénk mint bájos gyermek, de azért jött, hogy küzdjön és szenvedjen. Eljött mint rózsaszál, de ék és kard lett belőle. Gyermekkacsóit nyújtja felénk; de tudjuk, hogy e kacsókból erős férfikezek lettek, melyek ostort fontak s ostort suhintottak. A gyermekmosoly bája néz felénk a jászolból, de tudjuk, hogy e szemekben később villámok gyúltak ki, s lelkének e tüzével világot akart lángba borítani. Most angyalszárnyak keretezik fejecskéjét, de tudjuk, hogy az angyalszárnyak kemény keresztkarokká merevedtek, hogy azokon a gyermek szeretete vértanúi győzelmeket üljön. Én is azt mondom, hogy „az én szerelmesem fehér és piros” (Én 5,10), az én karácsonyom is fehér, de fehérsége pirosba olvad át; olyan az, mint mikor fehér patyolatba piros vérfoltok szűrődnek föl s egyre tovább terjednek, míg végre piros lesz az egész. Karácsonyi fehér szerelmesemnek is vérpiros lett a ruhája, piros lett a fehér albája. Csoda-e hát, hogy a mi fehér karácsonyunk is vérpiros lett! De hát ennek így kell lennie; mert a karácsonynak erősnek s angyalinak kell lennie; angyalinak vagyis szélvészesnek s tüzesnek is! A béke evangéliuma is telítve van erővel, s ezt az erőt nem szabad sem az evangéliumból, sem a karácsonyból kifelejtenem – amint az ércet nem szabad a harangszóból kiolvasztanom. A béke evangéliuma is kitartó, szilárd, érces embereket nevel s állít a világba. Jellegeiből a hősiességét nem szabad kihagynom, mely mikor küzdeni kell, küzd is, s mikor áldozni kell, áldoz is. Úgyis tudom, nem lehet semmi sem nagy, ami csak édes és lágy és rózsás, de viszont az, ami érzés s indulat szerint édes is, lágy is, rózsás is, nagyon jól párosulhat erővel s acélossággal, s a történelem mutatja, hogy a legmélyebb s legbensőségesebb kiindulás, melyet a karácsonyi evangélium jelez, tényleg tudott vértanúi bíborba öltözködni s pusztulásban is érvényesülni. Ez az az isteni tragikum, melyből az emberi élet nagysága való, s ebben a fényes homályban áll Betlehem s a szent karácsony is. Ez az az isteni stílus, melyben föl kellett épülnie Krisztus lelkének is; az a stílus, mely teremt és tör, mely oly nagy, hogy semmire sem szorul, s oly gazdag, hogy mindent pazarol,… napsugárt a világűr mérhetetlen mezőire s vért a történelem harctereire. Ebbe a tragikumba bele kell állnunk s át kell éreznünk, hogy mindez a harc és áldozat nem passzív lemondás, nem tompa megadás, hanem csupa erő és csengés. Kell, hogy harcainkat s szenvedéseinket a győzelem öntudata járja át, mert áldozataink nem gyöngeségből, hanem erőből valók. Ne értsen félre senki; nem vagyok háborús párti, mikor vérontásról van szó; sőt ellenkezőleg, hiszem s vallom, hogy a háború kő a kertünkben s szégyen a lelkünkben; de azért hiszem, hogy e botrányköveken s e szégyenen át is a világkiemelés s a világszabadítás útja nyílik, s hogy ezekből is végre a jobbnak, a békesség világának kell előkerülnie. A fejlődés s küzdelem nyomaiban is a jobb belátás s a nemesebb érzés angyalai járnak, s úgy hiszem, hogy azok a harcias, de jó szellemek a harcok véres nyomait is a megnyugvás s engesztelés útjaivá tapossák. Arra a kérdésre tehát, hogy mire való a sok kín s veszteség, a felelet az, hogy a kín az üdvért s boldogságért s a veszteség a nagy nyereségért van. A halál is mindannyiszor kín és veszteség, de azon át a hit új életet s örök nyereséget vár. Ez a pusztító harc is gázol s letör világot, de azért töri le, hogy a jobb világ álljon elő. „Ex ossibus ultor”, mondja a latin, vagyis száradó csontokból villan majd ki a bosszú, de ez a bosszú nem öl majd meg senkit, mert az maga a szebb élet lesz, mely a torzot s a kegyetlent kiszorítja s a háborút s a halált elnyeli. Hogy ez így van, s hogy ezt bátran hihetjük, arra biztosíték nekünk a karácsonyi gyermek, aki a kínt s a harcot, a küzdelmet s a kudarcot is Isten dicsőségébe, annak szent, céltudatos, s célját kivívni tudó akaratába akasztotta bele, aki békét szerzett nekünk máris lelki világunkban s éleszti bennünk a reményt, hogy a földön is a haladó emberiség majd jobb világot s több békét teremt. Úgy járunk a mostani világtörténés rettenetes törésföldjén, generációk romjai s elhamvadt remények s örömök hamurakása közt, akárcsak a betlehemi hegyoldal kopár sziklái közt járnánk. No, de a kopár sziklák méhében ott rejlik az a barlang, melyben a megváltás s az örök élet forrása fakadt, s úgy hisszük, hogy a minket környező kietlenségből, kegyetlenségből s képtelenségből is új, jobb élet fakad majd! A karácsonynak ez erős, hősies motívumára rászorul a háborús világ áhítata, hogy lelke most is erős, áldozatkész, hősies, vagyis a szó igaz értelmében krisztusi legyen.
Zöldinges.net – Pethő László
Az írás forrása: Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái. Szerk.: Schütz Antal. 19. kötet. Szent István Társulat. Budapest. 1929. 50-54. p.
________________________________________________________
Aldott és békés Karácsonyt kívánunk minden kedves olvasóknak!
Zöldinges szerkesztőség
A Prohászka Ottokár: A karácsony hősies motívuma (1915) bejegyzés először Zöldinges.net-én jelent meg.
Forrás:zoldinges.net
Tovább a cikkre »
