Magyar nyelven a Nagytotál sorozat részeként, a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg Giles Sparrow és Matthew Taylor – Milyen alakú a világűr? című könyve. A Holddal és űrutazással kapcsolatos történetek és jövőképek helyett az Univerzumot vesszük távcső alá, így emlékezve a Holdra szállás 50. évfordulójára.
Első ránézésre talán nem tűnik bonyolultnak egy olyan kérdés, hogy milyen alakja van valaminek? Ha viszont az Univerzum esetében próbáljuk megtalálni ezt a választ, azon nyomban egy sokismeretlenes, fizikai-matematikai egyenletet hoztunk létre.
A nagy U-val írandó univerzum alatt a lakóhelyünket jelentő Univerzumot értjük. Kis u-val egyszerűen a térnek arról a folytonos tartományáról beszélnénk, amelyen keresztül közlekedni tudunk.
Giles Sparrow és Matthew Taylor könyve több mint 200 illusztrációval, az ókori Föld-központú Univerzumtól a modernitásig, miszerint valóban mi lehetünk saját, megfigyelhető Univerzumunk középpontja, veszi végig a kérdésre adandó válaszhoz vezető utat. Az ösvény hosszú, bonyolult, néhol ellentmondásos, a legerősebb üzenete pedig az, ahogy Carl Sagan amerikai csillagász mondta, annyira jelentéktelen pont vagyunk, mint egy
„homokszem a kozmikus óceánban.”
A könyv struktúrája úgy van felépítve, hogy a nagyobb összefüggéseket, alapállításokat és következtetéseket azok is megértsék, akiket a történelem jobban lekötött középiskolában, mint a fizika. Jelentős ismeretanyagot szerezhetünk az Univerzum formájáról, létrejöttéről, potenciális haláláról és a multiverzumokról is.
Hogy néz ki az Univerzumunk?
Jelenlegi tudásunk és bizonyítékaink alapján
a mai Univerzumunk „lapos” – tehát alapvetően minden irányban egyforma, nagyléptékű görbületek nélkül.
Nem szeretnénk minden poént lelőni, és a részletekre nem fogékonyakat sem untatnánk vele, de ezen megállapításig 123 oldalon keresztül juthatunk el a könyvben.
Végtelen
Szinte biztos, hogy a látható Univerzumunk határán túl is van folytatás, egy ténylegesen végtelen, egyes szintű multiverzum birodalmában.
Csak következtetni tudunk annak a térnek az alakjára, ami az Univerzum kora és a fény sebessége által önkényesen megszabott határok mögött van, de minden bizonnyal,
az űr a szó legszorosabb értelmében végtelen, tehát örökké utazhatunk egy irányba, az Univerzum soha nem fogy el, és soha nem érünk vissza arra a pontra, ahonnan elindultunk.
A jelenlegi fejlettségünk, megfigyeléseink és elfogadott tudományos számításaink szerint az Univerzumunk külső határai gyorsuló ütemben tágulnak, tehát ha épp arra utaznánk, hátrálnának előlünk, ami megakadályozná, hogy az Univerzumunk szélére érjünk.
Ha a fénysebesség többszörösével tudnánk közlekedni, akkor is végtelen nagy térfogatot kellene felderítenünk, a Föld-központú megfogalmazás szerint a megfigyelhető Univerzum „széle” körülbelül 46 milliárd fényévre van tőlünk. Ideérve pedig körbenézhetnénk a világűr olyan régióinak irányába is, amelyek az emberiség 2019-es technológiai szintjével megfigyelhetetlenek.
Szimuláció?
A könyv foglalkozik azzal a megválaszolhatatlannak tűnő kérdéssel is, hogy miért vagyunk itt?
Az egyik legérdekesebb felfedezés, hogy
nem csak a Földön, hanem az Univerzumunkban is minden gyanúsan finomhangolt ahhoz, hogy tökéletes helyet kínáljon az élet kialakulásához.
Lehet, hogy csak véletlenek sorozatának köszönhetően, de minden a lehető legideálisabban alakult. Ha Univerzum szinten nézzük, az elemi részecskék tulajdonságai és az alapvető erők nagysága pont megfelelő. Ha kicsit másképp alakultak volna ezek a dolgok, mostani ismereteink szerint nem tudna létrejönni az élet.
Például:
A csillagászok próbálkoznak a véletlen egybeesések megmagyarázásával, az antropikus elv segítségével, aminek van erős és gyenge változata is.
Az antropikus elv szerint a fizikai Univerzum megfigyelhetőségének kompatibilisnek kell lennie egy őt megfigyelő tudatos élet létrejöttével.
Gyenge
A gyenge antropikus elv szerint
nem kell meglepődni azon, hogy az Univerzum finomhangolt terep az élet kifejlődésének szempontjából, mert, ha nem így lenne, akkor nem is lehetnénk itt, hogy megfigyeljük.
Az erős antropikus elv szerint az Univerzumnak
szükségképpen lehetővé kell tennie az élet kifejlődését, tehát bizonyos értelemben valóban finomhangolt.
John D. Barrow és Frank Tipler három hihetetlennek és felfoghatatlannak tűnő verziót is bemutatott az erős elv esetében. Lehet az Univerzum létrejötte valamely külső tényező tudatos beavatkozása, például egy extradimenziós intelligenciáé – az fizikai szempontból nem is számít, hogy itt egy úgynevezett istenségről vagy idegen fajról van szó – vagy simán csak egy poszthumán programozóról, aki kitalálta az egészet és matematikailag tökéletesre fejlesztette a modellt.
A másik gondolat szerint az Univerzum talán nem is létezhetne anélkül, hogy őt megfigyelni képes élőlények fejlődjenek ki benne. Ez első ránézésre nehezen érthető eszmefuttatás, de valóban felmerült a kérdés, nem lehetséges-e, hogy az egész Univerzum a határozatlanság állapotában van, amíg meg nem figyelik?
A harmadik variáns szerint a mi Univerzumunk csak egy a sok közül, amelyekben valahol minden elképzelhető opció felfedezhető. Az pedig, hogy pont a miénk lakható, a gyenge elvvel magyarázható.
Mi lesz az Univerzummal?
A könyv erre a felvetésre adott lehetséges opciókat is felvázolja, az Univerzum viselkedéséről jelenleg rendelkezésre álló tudásanyagunkat felhasználva. Ahogy azt megtanulhattuk, a tudományos megközelítés szerint a Nagy Bummal indult minden, ezért a kutatók három potenciális kimenetelt is ehhez hasonlóan fogalmaztak meg.
Pontos válaszunk nincs rá, de könnyen elképzelhető, hogy
a Nagy Fagy, a Nagy Reccs, vagy esetleg a Nagy Sutty jelenti majd a most ismert Univerzumunk végét.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
