Mindössze ötvenhét esztendősen hagyott itt minket, családját, két gyermekét, unokáját és az egész nemzetet – fájdalmas veszteség ez mindannyiunknak. Veczán Zoltán nekrológja.
Nem bukovinai székely származású, hanem bukovinai székely! – szokása volt kijavítani, ha valaki eltévesztette. Ezt azóta többektől hallottam, nem csak én tapasztaltam, amikor először ülhettem le beszélgetni államtitkár úrral az Akadémia tőszomszédságában lévő impozáns épület egyik irodájában – ennek is már csaknem hét esztendeje. De ez az egy mondat is sokat elmond Potápi Árpád Jánosról, akit bonyhádi születésűként is elszakíthatatlan szálak fűztek ősei szülőföldjéhez. Sors tépázta közösség volt az övé. Szöktek a Habsburg-sorozások elől még Mária Terézia alatt Moldvába, majd átköltöztek Bukovinába, innen 1941-ben telepítették haza őket – többé-kevésbé önként – a Délvidékre, ami aztán Vajdasággá lett, s nekik megint menekülniük kellett. Így kerültek a Völgységbe, Bonyhád környékére, és leltek végül otthonra a sváb vidék szelíd lankái között.
Potápi Árpád János 1998-tól tizenkét évig viselte a polgármesteri stallumát a városkának, képviselte egyszersmind szűkebb pátriáját az Országgyűlésben – a bizalmat mindannyiszor személyében kapta a bonyhádiaktól.
De a székelyektől is; nem véletlenül vezette a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségét elnökként majdnem másfél évtizeden át, s tisztelték meg Madéfalván és Csíkszépvízen is díszpolgári címmel. Meg Budapestről: 2014-től kezdve felelt államtitkári rangban a nemzetpolitikáért.
Eredetileg tanárember volt – Szegeden, majd a fővárosban, az ELTE-n szerzett tanári diplomát, természetesen történelem szakon –, minden bizonnyal pedagógiai érzékének is jó hasznát vette, amikor tárgyalni kellett, kijárni, elintézni valamit a magyarság érdekében a kanadai diaszpórától a vajdasági Hertelendyfalváig.
Beautózta a Kárpát-medence négy szegletét, alaposan ismerte minden zegzugát; sofőrje sosem volt, de volt, hogy levezetett Bonyhádról a torockói Dunanapok megnyitójára, majd vissza a szülővárosába, hogy ha hajnalban is, de otthon hajthassa álomra a fejét. S ha már Torockó: közmondásszerű ereje, kitartása nemcsak a munkában, de félmaratonokban és a Székelykő egymás utáni többszöri megmászásában is megmutatkozott – úgy tetszett, soha nem porlik ereje, egészsége.
Sugárzott róla az élet szeretete; a lovaglás a szenvedélye volt, olyan méltósággal vezette a somlyói lovas zarándokok seregét, mint egy született huszárkapitány. Magas lóról mégsem beszélt soha, nem a hatalmat, hanem a hivatalt, a szolgálatot látta az államtitkári megbízatásban – jobban is állt neki, jobban is szerette a szabadidőruhát és a népviseletet, mint az öltönyt. Számtalan embertől hallani-olvasni: tudták, érezték, hogy közülük való, olyasvalaki, akire lehet számítani, akihez lehet közvetlenül fordulni, akár nehézség akadt, akár csak egy jó gondolat. És neki is volt mindenkihez egy jó szava, egy kedves tréfája.
Tudták, érezték, hogy közülük való, olyasvalaki, akire lehet számítani, akihez lehet közvetlenül fordulni”
A közvetlenség mindazonáltal nem jelentett lazaságot a szó ma divatos értelmében. Régi vágású úriember volt, mi a tucatnyi találkozás után is mindvégig magázódtunk; ugyanakkor nemcsak kérte, de meg is adta minden embernek a tiszteletet, egyenrangú partnerként beszélt mindenkivel, s engem is készséggel avatott be az évek során a Kárpát-medence békés újraegyesítésének hatalmas munkájába, amelyhez olyan sokkal járult hozzá még utolsó óráiban is. Mindössze ötvenhét esztendősen hagyott itt minket, családját, két gyermekét, unokáját és az egész nemzetet – fájdalmas veszteség ez mindannyiunknak. Isten Önnel, Államtitkár Úr!
Forrás: Veczán Zoltán/Mandiner
The post Porlik a szikla – Potápi Árpád Jánosra emlékezünk appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
