A Polyán község tulajdonában lévő borvízforrások dualizmuskori kereskedelmi kihasználását keresetlen szóval zaklatottként jellemezhetjük, ami nagyrészt nem a forrástulajdonoson múlott. A forráskihasználás általános előfeltételeit tekintve előre kell bocsátanunk azt a körülményt, hogy mivel a község volt a tulajdonos, nem voltak olyan érdekellentétek, mint amilyennel Bodok és társközségei esetében találkozhattunk, ugyanakkor nincsenek nyomai annak sem, hogy az elöljáróság és a képviselő-testület vitázott volna ebben a kérdésben, vagy az általuk hozott határozatokat a falusfelek megtámadták volna. Továbbá a birtokrendezések is a község kezén hagyták a forrást, abból pedig nem származtak tulajdonjogi pereskedések. Meglehetősen hangsúlyosan lépett közbe viszont a vármegyei közigazgatási apparátus, amely általában a községek anyagi érdekei felett őrködött, esetünkben a nagyobb kockázatvállalástól fogta vissza Polyán község döntéshozóit.
Háromszéken tulajdonképpen a polyánit tekinthetjük az első olyan községi elöljáróságnak, amelynek arra támadt ambíciója, hogy a kizárólagos tulajdonában lévő ásványvizet távolabbi piacokon hozza forgalomba. Ez az ébredés természetesen nem a semmiből jött, hanem főleg az odatévedő bérlők tapasztalatai, illetve a közeli Kászon-vidéki minták hatása – mivel annak a kistérségnek a falvai lépéselőnyben voltak forráskihasználás tekintetében.
Polyán községben az egyik forrás haszonbérbe adásának gondolata határozottan a pillanatnyi anyagi nehézség elhárításának igényéből született. Ehhez még nem társult olyan további elképzelés, hogy milyen formában és hol kerül majd eladásra az ásványvíz. Az első próbálkozások 1879-ből származtak. A bérleti ügylet részleteit nem ismerjük, ám az biztos, hogy kudarcos vége lett, mivel az alispáni hivatal – kerülendő azt, hogy kár érje a községet – szerződésben foglalt garanciákat akart látni, így a haszonbérletre bejelentkezett személy – akinek a kiléte ismeretlen maradt – végül elállt az üzlettől. A kérdés egy évtizeddel később, 1889 elején került újra napirendre, ami a községek háztartása szempontjából olyan időpont, amire érdemes röviden kitérni. 1888-ban törvénycsomag látott napvilágot, aminek eredményeként az állam – kárpótlásért cserébe – kisajátította az italmérési jogot, ez pedig valóságos pánikot okozott a háromszéki korcsma haszonbérlők körében. Ez átterjedt a bérbe adó községekre is, amelyek kieső bevételeik pótlására kerestek gyors megoldásokat. A községek aggodalma végül indokolatlannak bizonyult, ennek ellenére a fordulat légköre mindenképpen ösztönzésként könyvelhető el Polyán község esetében, hogy bővítse bevételeit. Egy másik, ennél kézzelfoghatóbb tényező, ami az ásványvízforrások bérbeadását égetőbbé tette, az egy régebbi adósság nyomasztó terhe volt. Ennek a megértéséhez közelebb visz Háromszék vármegye közgyűlése előadójának leírása Polyán 1887-es költségvetése kapcsán: „[…] a községnek mintegy 12 000 forinton (24 000 korona) felüli tartozása nemcsak fedezetlen marad, de még ezekre kamat sincs előirányozva. Mindezen háztartási ziláltságok arra mutatnak, hogy Polyán község a tönk szélén áll.” Az előbbi általánosabb és utóbbi konkrétabb természetű mozgatórugók jelentőségét fenntartjuk úgy is, ha nagyon rövid idő alatt világossá vált az elöljáróság számára, hogy a forráshaszonbérlet nem tett maradéktalanul eleget a hozzá fűzött reményeknek.
Polyán község képviselő-testülete olyan feltételt szabott a leendő haszonbérlőnek, ami inkább egy archaikus gyakorlat továbbéltetésére utal, mintsem egy piachódító stratégiára. Eszerint a község lakosai kereskedelmi céllal vihettek a forrásról vizet, annak ellentételezéséről egyenként kellett megegyezniük a bérlővel. A községen kívüli vásárlók esetében a bérlőnek rögzített tarifával kellett dolgoznia, ami nagyjából 1 forint árat jelentett 6 literenként. A község lakóinak magáncélú vízvételezése nem volt részletezve, de nyilvánvaló, hogy az ingyenesen történhetett. A rendszer tehát, jellegéből kifolyólag, alkalmatlan volt pénzfelhalmozásra, a községen kívüli kereskedelemre megszabott igen magas ár pedig a piacszerzést – még ha csak a szomszédos falut is jelentette ez – csírájában fojtotta meg.
A Zonda-hegy tövében
A Zonda-hegy tövében lévő borvíz első alkalommal való haszonbérbe adása 1892 év elején kezdődött. A szerződésben foglalt feltételek rávilágítanak arra, hogy magán a forráson kívül a községnek nem állt módjában felajánlani semmi egyéb épületet, vezetéket vagy palackozóeszközöket, a korábbi években semmi ilyen természetű fejlesztésnek nyoma nem volt, aminek nyilvánvaló oka a szorongatott anyagi helyzet. Ami viszont nóvumként elkönyvelhető, az a bérleti szerződésnek szokatlanul hosszú, húszéves kifutása. Ennek rögzítése mindenképpen a haszonbérlőnek, a kézdivásárhelyi nyomdatulajdonosnak, Szabó Albertnek tulajdonítható. Ő a Kászon-vidékén szerzett tapasztalatait is alkalmazta. Ez a tény azt is mutatja, Polyán község belátta, hogy azonnali jelentős haszon nem remélhető az ásványvízforrásból, ahhoz jelentős fejlesztések szükségesek, amiket a bérlő vállalt magára annak fejében, hogy az árendaidőszak első félidejében csak jelképes díjat, évi 50 forintot fizet, a második félidőben pedig kiegészíti azt a jövedelem 25 százalékával. Polyán község tehát közvetlenül érdekeltté vált a fejlesztésekben – amely kizárólagos haszonélvezetére hosszú távon ő maga volt kijelölve –, illetve a nyereségből való részesedés által a jó piaci szereplésben. Ez utóbbiba vetett bizalmat nyilván az is táplálta, hogy arra az időpontra már a vasút is elérhető, néhány kilométeres közelségbe került.
Venus
A polyáni ásványvizet Venus néven 1892-ben kezdték forgalmazni, három év múltán pedig a központi sajtó már képes tudósításban számolt be arról, hogy új töltősort avattak, amelyen részt vett két magas rangú vendég: dr. Lengyel Béla, a budapesti tudományegyetem tanára és dr. Victor Babeș, a bukaresti tudományegyetem tanára. A két tudós a víz vegyelemzését készítette el korábban, tehát mind Magyarországon, mind Romániában az ásványvíz kereskedelmi forgalomba hozatala engedélyezve volt. Az igen biztató kezdést követően a növekedési pálya megtört: a haszonbérlet még félidőnél sem járt, amikor a bérlő 1901 márciusában elhalálozott, következő évben, amikor esedékessé vált, hogy a község a jövedelem 25 százalékából részesüljön, az özvegy bejelentette fizetésképtelenségét, mivel a forrást nem tudta üzemben tartani.
Székely-forrás
Ugyanakkor a forrás bérletére új jelentkező is akadt a budapesti Csics Ödön nyugalmazott honvédszázados személyében. A jövendőbeli haszonbérlő azt ajánlotta, hogy a még élő bérletet átveszi özvegy Szabónétól, és a maradék kilenc évre évi 400 koronát fizet az üzleti nyereségből való részesítés helyett, továbbá bejelentette igényét a haszonbérletnek további negyven évre való meghosszabbítására. A negyvenévi bérleti díj teljes összege a Csics Ödön ajánlata szerint 61 000 korona volt, a község pedig három különböző időpontban megtartott képviselő-testületi ülésen 71 000 koronát, majd 80 000 koronát követelt. A község egyre növekvő igényét a vármegye alispánja közbelépésének is köszönhetően sikerült megállítani, és egyezség született, hogy a község elfogadja a bérlő ajánlatát, és aszerint léptetik életbe a haszonbérletet. A vizet kézdipolyáni Székely-forrás megnevezés alatt szándékozta forgalomba hozni az új bérlő, aminek a hatósági engedélyeztetésére megtette a hivatalos lépéseket. Ez az üzlet azonban, úgy tűnik, nem volt egészen kielégítő a nyugalmazott honvédszázados számára, mert 1903 folyamán tovább is adta a bérleményét Paats Henrik, Budapesten lakó ásványvíz-kereskedőnek.
Paats Henrik esetében felmerül annak az alapos gyanúja, hogy az árendát csupán eszköznek tekintette, amellyel egy üzleti versenytárs kiiktatását szándékozott elérni. A Székely-forrásra vonatkozó szerződés megkötése előtt néhány nappal alapított közkereseti társaságot Prucha Károly párizsi ásványvíz-kereskedővel Prucha Károly és társa cégnév alatt. Mindkét üzlettárs import ásványvíz forgalmazásával foglalkozott Budapesten. Három év múlva, 1906 tavaszán meg is jelent – az akkor már Kézdiszentkereszt új néven törzskönyvezett – községben a Székely-forrás haszonbérlőjének megbízottja, bizonyos Freund Adolf, és kijelentette, hogy a víz kereskedelmi forgalomra alkalmatlan, és nem kívánják a továbbiakban a haszonbérletet fenntartani, ugyanakkor közölte szándékát, hogy a meglévő mintegy 30–40 000 üveget, illetve 6–8 zsáknyi dugót eladja. A község elöljárósága ezen utóbbi ingóságok lefoglalását kezdeményezte, az elmúlt két évben nem törlesztett bérleti díj miatt. Kézdiszentkereszt község követelése az elmaradt bérleti díjra és a forráshoz tartozó ingatlanok biztosítási összegére, továbbá a haszonbérletből való kilépés miatti kárpótlásra terjedt ki. A dologból per lett, aminek a kimeneteléről nincs tudomásunk.
Mariska-forrás 1909 tavaszán újabb haszonbérleti ügyletet hagyott jóvá Háromszék vármegye közgyűlése. A vizet Krassovszky Rezső kereskedő szándékozta forgalomba hozni, ezúttal Mariska-forrás név alatt, amiért évi 1000 koronát fizetett volna, az érdekelt felek szándékai szerint 15 évig.
Az ügylet ezúttal sem volt akadálymentes: alig fél évvel a bérleti szerződés megerősítése után a konkurens kartell, a Magyar Ásványvízforgalmi és Kiviteli Rt. feljelentést tett a Belügyminisztériumnál, hogy a Mariska-forrás nem rendelkezik a szükséges hatósági engedéllyel. A belügyi tárca leirata az ügy kivizsgálására szólította fel az alispánt, a vizsgálat eredménye pedig az volt, hogy a forrás ugyanaz, amelynek vizét korábban Venus-, illetve Székely-forrás elnevezés alatt már forgalomba hoztak, és ehhez a szükséges helyszíneléseket és vizsgálatokat is akkor szabályszerűen elvégezték. Bár az engedélyezési okiratok a község tulajdonát képezték, a sok haszonbérlő kezén ez valószínűleg elkallódott, így Kézdiszentkereszt községnek nem volt mit bemutatnia, a bemondást pedig nem fogadta el a minisztérium. Az így kialakult helyzet okán fordult Krassowszky Rezső az országos kémiai intézethez, hogy bizonyítást nyerjen, a polyáni Venus-forrás vize ugyanaz, mint a kézdiszentkereszti Mariska-forrás vize. Ez a lépés azonban nem az elvárása szerint alakult: a töltés hosszabb időre hatósági zárlat alá került, az engedélyezést pedig elölről kellett kezdeni a helyszíni szemlékkel és vizsgálatokkal. Mindez pedig végeredményben oda vezetett, hogy Kézdiszentkereszt község újfent forráshaszonbérlő nélkül maradt. Az újabb próbálkozás a bérbeadásra 1914 nyarára keltezhető, aminek végül a háborús körülmények miatt nem lett foganatja.
Kockázatvállalás
Kézdiszentkereszt község esetében világosan látható, hogy az ásványvíz üzleti sikereiben, illetve kudarcaiban mindent eldöntő szerep jutott a haszonbérlőnek. Ez arra vezethető vissza, hogy a piacra lépés idején a község szűkös anyagi lehetőségekkel rendelkezett, ezért kockázatvállalása a hosszú távú bérleti idő biztosításában kimerült. Ez volt gyakorlatilag az egyetlen eszköz, amit az üzleti siker érdekében felkínált, abban a reményben, hogy az első haszonbérleti ciklus után a tulajdonába kerülhet a modern palackozó és kiterjedt felvevőpiac, ami alapján pedig kedvező pozícióból, magasabb bérösszegért tárgyalhat az új bérlőjével.
Az 1902-es példa azt mutatja, hogy a jelentős termelési eszközöket már saját tulajdonában érezte a képviselő-testület, ez pedig túlzott magabiztosságot eredményezett. Közel nulláról történő újrakezdések sorozatának lehetünk tanúi, ami végeredményben a község anyagilag kiszolgáltatott helyzetéből származtatható.
Figyelemre méltó, hogy minden újrakezdéshez egy-egy új kereskedelmi márkanév fűződik – ezzel párhuzamosan a község is nevet váltott –, végeredményben pedig ezek a tényezők is tovább halmozták az üzleti sikertelenség nem kívánt lehetőségét.
Nagy Botond
Részlet a szerző Mercur a keleti végeken: Határszéli gazdasági környezet és üzleti modellek a dualizmus kori Háromszéken (1868–1918) című könyvéből. Erdélyi Múzeum Egyesület – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2021.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
