Széchenyi István soha nem ment át a Lánchídon, melyet annak idején évtizedekig lovaskocsik használtak. Ma a fővárosi szélsőség defektes gondolata miatt autók nem hajthatnak rá az egykor európai műszaki csúcsteljesítményként ünnepelt létesítményre.
bkk
Egy híd két pont között, melyeket természetes vagy mesterséges akadály választ el, teszi lehetővé a közlekedést. Összeköt, a folytonosság megszakadását korrigálja, mélységek fölött ível át, amikből következően a létezés normalitását képes garantálni. Sokszor a természet épít hidat, amikor kidőlt és patakon átívelő fatörzs köti össze a víz két partját.
Egy híd az ember – az emberiség – létezésének fontos kelléke minden formájában és szerepében. Mert mindegy is, hogy mélységek fölött ível át vagy barátságok hiányát próbálja orvosolni egyfajta pótmegoldás keretében. A különböző vélemények és ideák csupán szavak, még akkor is, ha eszmei értékként mutogatják önmagukat. Gyakran egymást kioltani igyekvő izmusok és rögeszmék képében igazságot keresők között is ácsolható kapcsolat. A társadalmi együttlét törvényszerűen megkívánja az „áthidalás” számtalan gesztusát. A másik fél megértése véleménykülönbség esetén is szükségszerű. Érteni, de mégis tagadni, érteni, de közeledni, megérteni, azaz rátalálni közös értékekre, kiküszöbölve az ellentétet, maga a hídépítés folyamata. Mindez az emberi együttlét speciális evolúciója.
És akkor felbukkan egy híd, mely a fent leírt, szükségszerű törekvést megkérdőjelezi.
Egy híd, mely megújult, használható lenne, de funkciójától mégis eltiltatott.
Igen, a Duna fölött Budapestnél átívelő Lánchídról van szó. Annak ismételt használatba vétele nem történelmi dicsőség kérdése egy magyar unikum formájában, hanem szükséges a Dunán átkelni igyekvők érdekében. A fővárosban hosszú hónapok óta lehetetlenség közlekedni. A helyzet enyhítésére régóta, reménykedve várt a város. Ez nemcsak azokat érinti, akik egyébként is nehezen járható – lovaskocsik forgalmára tervezett – belvárosi részeken kénytelenek munkába, majd hazasietni, hanem azokat is, akik a dolgukat próbálják intézni, átkelve Budáról Pestre vagy Pestről Budára. Mégis elmaradt az ünneplő ujjongás, hisz a politika megtiltotta – a nép nevében természetesen –, hogy autók is áthaladjanak a Lánchídon. Pontosabban az ellenzéki színben pompázó főpolgármester és csapata végre talált egy témát, ahol önmagukat szalagcímen olvashatják, a híd szimbólumának kétes fényében.
Mitől politika mindez?
Attól, hogy nem a terhelési próba volt sikertelen, hanem a kormány bosszantásának szándéka türemkedik elő erőltetett formában. A polgárok idegrendszerét stimulálva kívánják elérni, hogy az ország lakossága felkerekedve Buda várába siessen, és a karmelita épülete előtt követelje az Orbán-kormány lemondását. Ha sikerül az akció, vélelmezhetően azonnal elhárul az akadály, hogy a gépkocsik használhassák az átkelőt.
Kicsit infantilis.
De mégsem lesajnálható módja ez a mai politika eszköztárának. Miként a polgármesternek megválasztott hivatalnoktól az sem kevés cinizmus, hogy 2023 őszén a Budapesten lakók népszavazás keretében mondhatják el – utólag! – a véleményüket arról, hogy akarják-e véglegesen megtiltani a gépkocsik áthaladását a Lánchídon. Tekintsük el attól a csavartól, hogy olyanok is szavazhatnak majd, akik bár budapesti lakosok, de jó, ha évente egyszer-kétszer éppen arra visz az útjuk, hogy átkeljenek az ominózus hídon.
Nem is beszélve arról a tréfát sem nélkülöző megoldásról, hogy könnyen előfordulhat, többségben lesznek a nemre szavazók a mindennap kényszerből átkelők kárára. Ekkor lesz igazán kitűnő a nép érdekeit feltétlen előtérbe helyezni kívánó városvezető mesterterve.
A kérdés csak az, a város ura vajon eléri-e a célját, és megbukik-e a regnáló magyar kormány.
A kérdés költőien nyitott. Ami viszont száz százalékban biztos: sok városlakó eddig sem tudott intellektuálisan felnőni a fővárost kormányzó vezető szellemi szintjéhez. Így mostantól még inkább zavart tekintettel nézhetünk kifelé gépkocsink ablakain a budapesti dugó magánynak nem nevezhető őrületéből. Naponta megéljük ugyanis az elmúlt néhány év pazar változásait, már ami a közlekedés lehetetlenné válását jelenti az üdvös intézkedésekből következően. Néhány példa ezek közül: a gépkocsik által használt sávok kivonása a forgalomból a biciklizők kedvéért, a pesti rakpart gyakori befagyasztása a máshol közlekedni képtelen autók előtt vagy utcák hirtelen lezárása és kivonása a forgalomból.
Képtelenség nyomon követni, hogy a sajátos káosz megteremtője a városlakókat, az idelátogató turistákat vagy a munkájuk miatt vidékről a fővárosba érkezőket szeretné az ötleteivel bosszantani.
Sokkal inkább a politika szakítószilárdságának próbája folyik.
Mikor idáig jutottam a parányi kritikát sem nélkülöző gondolatokkal, ráébredtem, hogy ismét azok közé kerültem, akiket ügyesen beugrasztottak.
Meggondolatlanul sodródtam a kákán is csomót keresők táborába. Stratégiai szintre emeltem olyan dolgokat, melyek nem is léteznek. Csupán az eltorzult fantáziám visz a politika kriminalizálása felé. Még a karácsony, a szeretet ünnepe sem volt képes kioltani belőlem a parttalan kritizálás szellemét. Mert hiába kutattam a hídlezárás mélységi okait, úgy tűnt, mintha az értelem – az ünnep tiszteletére – szabadságra ment volna.
Rápillantva azonban az asztali naptáromra, fény gyúlt sötét és rosszindulatú agyamban. December 31-e közeledtével a főpolgármester mondatai nem mások, mint a szilveszter önfeledt tréfájának szólamai. A gondokkal teli 2022-es évet kívánta kicsit megtisztogatni a bajtól és a mindent körülölelő szomorúságtól. Bejelentése szilveszteri tréfa volt tehát. Aminek a tudatában biztosak lehetünk benne – vagyis remélhetjük –, hogy április elsején már nem lesz ismétlés, hisz a híd áll a Duna fölött, a gépkocsik számára is lehetővé téve az áthaladást.
Mert a hidak összekötnek, nem pedig szétválasztanak. Legfeljebb időnként a hídpénzt kell megfizetnünk, ha ötévenként olyan hídőrt választunk magunknak, aki szándékosan tréfálkozik akkor is, ha nekünk nincs kedvünk viccelődni.
Földi László, a Védett Társadalom Alapítvány elnöke
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
