Vajon gondolta volna Böhm Aranka, hivatásos hisztérika, Karinthy Frigyes halálának végzetes délutánján, 1938. augusztus 29-én – a Voproszi Isztorii 1989-es cikke szerint ezen a napon végezték ki Kun Bélát is –, hogy hat éven belül Birkenauba indul majd utolsó útjára, csak azért, mert zsidó? És azt elképzelhetőnek tartotta-e, miközben gúnyos megjegyzéseket tett a kávéját szürcsölő, köztiszteletnek örvendő íróra, megszégyenítve őt ezzel a siófoki Vitéz-panzió vendégei előtt, hogy zaklatott férje a veszekedést követő egy órán belül agyvérzést kap és meghal? Vajon ha akkor egy kortárs jelezte volna, tragédia történik majd, paranoiás őrültnek tartották volna?
Pedig baljós jelek akadtak bőven. Karinthy agydaganatát két évvel azelőtt műtötték Svédországban, Böhm Aranka pedig férje halála után magát okolta a történtekért – nem is alaptalanul –, s a zsidó törvények okán nem kívánt hazatérni az Egyesült Államokból. De hogy fia, Karinthy Ferenc házasságát megakadályozza, mégis rászánta magát az útra, ám vesztére itt ragadt, ráadásul anélkül, hogy célját elérhette volna. Majd egy jó szándékú barát téves helyzetértékelésének köszönhetően a zalaegerszegi kórházban kezdett praktizálni, ahonnan mondhatni egyenes út vezetett a halálba.
Baljós jelek ma is akadnak bőven. Gondoltuk volna csupán három éve, 2015 nyarán, hogy muszlim tömegek illegálisan, ám mégis büntetlenül vonulhatnak át Magyarországon, s Budapest szívében a Keleti pályaudvar Allah dicsőítését visszhangozza majd? Gondoltuk volna, hogy az M1-es autópályán napnyugtakor, közlekedési dugó helyett térdre borult, imádkozó muzulmánok szürreális látványa tölti be a médiateret? Hát azt, hogy majd’ harminc év elteltével újabb vasfüggöny épül Európában, ám ezúttal nem elszigetelés, hanem önvédelem céljából? S hogy e határzárat felbőszült tömegek támadják, középkori módszerekkel?
A politika – érzékelés. Amennyiben egy politikus nem rendelkezik az érzékelés képességével, úgy nem alkalmas ama feladat végrehajtására, amelyre vállalkozott. Érzékelésből pedig nincs jó, vagy rossz, mivel nem megítélés, vagy vélemény kérdése, pusztán csak az, ami – érzékelés. Ennek ellenére a modern világ egyik, ha nem a legnagyobb rákfenéje mégis az érzékelt dolgokról alkotott eltérő narratívák romboló ereje. Amikor António Guterres, az ENSZ főtitkára úgy nyilatkozik, hogy „a migráció egyértelműen pozitív, erősíti a gazdasági növekedést, csökkenti az egyenlőtlenségeket és összeköti a különböző társadalmakat”, akkor egy politikában járatlan, átlagos munkát végző nyugat-európai őslakos számára is nyilvánvaló, hogy a főtitkár érzékelése merőben ellentmond személyes tapasztalatának, saját érzékelésének. Márpedig egy lábos forró víz ugyanúgy megégeti mind a politikus, mint az átlagember kezét, s ha ezt az evidenciát a vezető politikai közbeszéd, csakúgy, mint a sajtó kétségbe vonja, annak eredménye törvényszerűen csakis az európai társadalmak egyre mélyülő frusztrációja lehet. Ezen túl pedig a migráció témakörében messze nem az a fő kérdés, jó-e, vagy rossz, hanem, hogy a következtében kialakult nyugat-európai állapotok érzékelése nyomán nekünk, közép-kelet-európai országoknak jogunkban áll-e eldönteni, hozzájuk hasonlóan multikulturális társadalomban kívánunk-e élni, vagy sem. És ha az Európai Unió úgy dönt, tagállamaitól megvonja e döntés jogát, akkor a továbbiakban semmi értelme még csak a látszatát sem kelteni holmi demokratikus berendezkedésnek. De vajon bő hetven évvel a második világégés után, mégis hogyan juthattunk idáig?
Ha elhitetik veled, hogy bűnös vagy, vezekelned kell!
A kollektív bűnösség elve a 20. századi politika máig előszeretettel használt terméke, milliók életének megnyomorítására alkalmas szemfényvesztés. Kollektív bűnösség ugyanis nem létezik, s e billog sulykolása különösen visszatetsző a relativizált erkölcsök korában, amikor az uralkodó neoliberális világszemlélet módszeresen kiöli az emberek tudatából a bűn és – ennek nyomán – a bűntudat fogalmát. Mindazonáltal figyelemreméltó tény, hogy a második világháborút követően számos tudományág képviselői, történészek, közgazdászok, teológusok, politikusok, pszichológusok és filozófusok igyekezetek bizonyítani az elv létjogosultságát, Roosevelt elnök pedig explicit kijelentette, „a német nép fejébe kell verni, hogy egész nemzetük összeesküvés tagja volt a modern világ szokásai ellen.”
Hannah Arendt, német-zsidó származású amerikai filozófus, író, a totalitárius rendszerek kutatója egészen odáig merészkedett, hogy megalkotta a „felelőtlen társfelelős” (irresponsible co-responsible) fogalmát, mivel a náci Németországban – szerinte – sokan tettestárssá váltak, akár tudtak róla, akár nem, és ez beletorkollt a cinkostárssá nyilvánítás lehetőségébe. S amikor már nem az állampolgár, hanem az átlagember kapcsolódott a rendszer működtetésébe, akkor nem csupán az önként jelentkező vált engedelmes csapszöggé, hanem a saját aprócska feladatát elvégző kisember is – utóbbit nevezte el Arendt felelőtlen társfelelősnek.
Súlyos gondolatok, nemde? Felelőssé tenni azokat, akiknek fogalmuk sem volt arról, mi történt valójában, de még ha sejtették is, hihetetlen volt számukra, tenni pedig nem tehettek ellene semmit… nos, több mint merész, de fogalmazhatnánk úgy is, ez a zsidókártyák piros ásza. A múlt megértéséhez azonban időutazást kell tennünk. Vajon valóban nyílt titok volt a holokauszt, ahogy azt számos történész előszeretettel tekinti evidenciának, miképpen le is írják elvárásukat, amely szerint az embereknek „tudniuk kellett volna”? Persze szintén ugyanezen történészek szokása a Soá legnagyobb népirtásként való elkönyvelése, holott a genocídiumok esetében alkalmazott számháború finoman szólva is súrolja a jó ízlés határát.
Milyen különös, de egyetlen korabeli amerikai sem gondolta, hogy az a százhúszezer, internálótáborba gyűjtött japán, és nagyjából harmincezer német, akiket szomszédjaikként tartottak számon, gyilkosság áldozataivá válhatnak. Pedig begyűjtésük nem csak embertelen, de törvénytelen is volt. Ennek ellenére, manapság senki sem vonja felelőssége az amerikai népet ezért, holott ők demokráciában éltek, szemben a náci Németország lakóival. A Harmadik Birodalomban totalitárius diktatúra honolt, ahol a kritikát, különösen azt, amely a „honvédelmi erő gyengítésének” számított, börtönnel, fogházba, koncentrációs táborba zárással, vagy épp halállal büntették, s ahol a lakosság meg volt félemlítve; a diktatúrák elszenvedői semmit sem mertek megkérdőjelezni.
Érdemes feltenni a kérdést, más népek, akik hasonlóképp genocídiumot követtek el, vajon érzik-e azt a megsemmisítő kollektív bűntudatot, amelyet a német nép érez mind a mai napig? A belgák ostorozzák-e magukat a tízmillió áldozatot követelő, kongói népirtásuk után, a franciáknak eszükbe jut-e az a másfél millió algériai, akiket a 20. század derekán gyilkoltak meg, a törökök éreznek-e lelkifurdalást az első világháború alatt lemészárolt örmények miatt, vagy ha visszatérünk az amerikaiakhoz – ők mit gondolnak az indiánok kiirtásáról, földjeik elrablásáról, vagy épp a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombáról? És vajon, immár jelen időben, ráadásul vallási/kulturális dimenzióba lépve, azok a muzulmán közösségek, amelyek másfél, kétmillió keresztény életét vették és veszik el, érzik-e a kollektív bűntudat terhét? Vagy esetleg – félve kérdem – nem elegendő az önmagunkkal történő szembenézéshez embertársaink elpusztításának ténye, számít az áldozatok kiléte is? Hát mégsem volna teljesen egyenértékű az emberélet, vagy csak a hulláknak mérik cinkelt súllyal azt a bizonyos, manapság oly sokat emlegetett egyetemes emberi jogot?
A nürnbergi akták egyértelműen bizonyítják a náci kormányzat konzekvens törekvéseit arra nézvén, hogy az igazságot a zsidók, németek és a világ nyilvánossága elől eltitkolják. Az Endlösung birodalmi titok volt, így a német nép semmit sem tudott a gyilkosságokról, sőt, a vezetés maga is csak részinformációkkal rendelkezett. Helmuth James Graf von Moltke, aki a Külügy/Elhárításnál dolgozott Canaris admirális szárnyai alatt így fejezte ki felháborodását egy barátjának, az oxfordi All Souls College professzorának 1943. március 25-én kelt levelében:
„Még Németországban sem tudják az emberek, hogy mi folyik. Úgy hiszem, legalább kilenctizede a népességnek nem tudja, hogy zsidók százezreit öltük meg. Még mindig azt hiszik, hogy a zsidók valahol elkülönítve élik életüket, úgy mint régen, csak valamivel keletebbre… talán kicsit szegényebben, de bombázások nélkül. Ha ezeknek az embereknek elmondaná, ami tényleg lezajlott, azt mondanák: Ön a brit propaganda áldozata.”
Dr. Georg Konrad Morgen, korrupciós esetek kivizsgálásával megbízott SS-bíró 1946. augusztus 7-én, a nürnbergi bírák azon kérdésre, hogy „nem érezte kötelességének, hogy a világ nyilvánosságát értesítse, vagy más módon lehetőséget teremtsen gyilkosságot kiáltani?”, így válaszolt: „Ehhez szükségem lett volna bizonyos technikai előfeltételekre, azaz sajtóra és rádióra, amihez nem volt hozzáférésem. Ha ezt minden utcasarkon híreszteltem volna, akkor senki se hitt volna nekem, mert ez a rendszer minden emberi képzeletet felülmúlt. Bolondokházába zártak volna.”
Deja vu, vagy inkább tudathasadás
A német társadalom túlnyomó része a második világháború alatt nem tudott a zsidó népesség tömeges kiirtásáról, ma mégis egységesen kell vezekelniük. Fenti idézetek Alfred de Zayas, amerikai történész, nemzetközi jogászprofesszor tollából származnak, akit a Frankfurte Allgemeine Zeitung 2011-ben kért föl egy tanulmány megírására arról, milyen ismeretekkel rendelkezhettek a Harmadig Birodalom átlagemberei. A professzor eleget tett a kérésnek, s bár a FAZ megköszönte munkáját, de nem közölte le a cikket, mivel az nem igazolta a mainstream média elvárásait, nem erősítette meg a német nép egészére karcolt stigma létjogosultságát, s talán időszerű sem volt közölni a társadalommal – nem vagytok bűnösök!
Németországban ma ugyanis mindenki bűnös, annak ellenére, hogy a jelenkor német társadalmának egyetlen tagja sem vett részt semmilyen genocídiumban, s e tényen az sem változtat, ha némelyek felmenői között akad egy-egy SS-Standartenführer. Bűntudatot kell érezniük, mert a politika, s a mögötte húzódó deep state felfedezte, a bűntudatkeltés hathatósabb eszköz egy társadalom megtörésére, sakkban tartására, mint bármely lőfegyver. Aki mégis vitába szállna ezzel a trenddel, azt – ha nem is zárják bolondokházába, de – elhallgattatják, megbélyegzik, ellehetetlenítik. Náci! – veti rá a sajtó, s már véget is ért a kétkedő karrierje, többé nem számít, amit mond, csak a homlokára ragasztott címke jelzi viselője szalonképtelenségét. A jelenkor vezetői, a neoliberális sajtóval karöltve még ma is nemzetiszocialistákat vizionálnak, de nem hallják meg a müezzin hangját. Pedig a politika – érzékelés.
Napjaink átlagembere mégis mit kezdjen a baljós jelekkel? Gondoljunk csak bele, Hans, a berlini autószerelő, Pierre, a Szajna-parti pék, vagy Francesco, a római hentes mennyiben felelősek a muszlimok által Európában elkövetett gyilkosságokért? Ők, akik asszonyai, lányai naponta esnek nemi erőszak áldozatául, szomszédaikat pedig talán legyilkolták, mennyiben tehetőek felelőssé a történtekért, abban a korban, amelyben a wilkommenskultur beléjük fojtotta a szót? Én, vagy Ön, kedves olvasó, mi mindannyian, mennyiben leszünk felelősségre vonhatóak a jövőben, ha az Európai Unió ténylegesen tagállamaira kényszeríti a felső korlát nélküli befogadást? Pedig van egy óriási különbség az akkor és a most között, jelesül a globális információáramlás. Ma ugyanis, az internet korában senki sem állíthatja, nem tud arról, ami nap mint nap történik Nyugat-Európában. Senki!
Endlösung ez is, csak fordított előjellel. Akik bűntudattal tartják sakkban Németország őslakóit új múltat építettek, ráadásul úgy képzelik, melléje holmi Petri-csészékben előállított új embertípus is dukál, s létrehozható egy kevert népességű szuperállam. Ám az empíria – ahogy zsigeri érzékünk is – jelzi, nem lehetséges a kultúrák boldog egyesülése, következésképp általa új minőség sem jöhet létre. Az olaj nem keveredik a vízzel, de ha az elegyre égő gyufát dobunk, a kémia törvényeinek megfelelően robbanást, s az egyik alkotóelem megsemmisülését idézzük elő. Vajon hetven év múltán a mi unokáinkat is ostorozzák majd azért a bűnért, amelyet nem követtek el? Egy kalifátusban ennek persze aligha lesz jelentősége, de mi történik, ha időközben az európai társadalmak mégis meg kívánnak szabadulni a poklot hozó vezetőiktől, s velük együtt a rájuk erőltetett új telepesektől is?
A szerző író, szerkesztő
Polgári Szilvia
The post Polgári Szilvia: Vezekelj! appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
