A Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK) és a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK) évente egyszer együtt is tanácskozik. Idén november 15-én tartották közös plenáris ülésüket Budapesten, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, amelyen közel kilencven szerzetes vett rsézt. A találkozót megtisztelte jelenlétével Michael Wallace Banach apostoli nuncius is.
Az összejövetel közös imával kezdődött, majd három új elöljárót ismerhettek meg az ülés résztvevői: a verbita rendét, a Jézus Szíve Társaságét és a Verbum Dei testvéri közösségét.
Ezután az FSZK és MRK elnökök beszámolója következett az elmúlt időszakról.
Hortobágyi T. Cirill OSB főapát beszámolt az előző férfi szerzetes-elöljárók plenáris ülésének döntéseiről, az FSZK-MRK közös stratégiai üléséről és az FSZK elnökségében történt változásokról. Kiemelte és újra felajánlotta az FSZK rendeknek segítséget nyújtó szerepét, és biztatott a megnyílásra, az együttműködési kezdeményezésekbe való nagyobb bekapcsolódásra.
Végül a szerzetesek fontos tevékenységéről beszélt, melyhez ezt az idézetet bontotta ki: „Az Úr neki hagyta meg, akin senki sem könyörült” (S. Severus Szent Mártonról). A szerzetesek feladata is ilyen, vannak „nekünk hagyott” emberek, akik csak ránk számíthatnak.
Németh Emma SSS összegezte az elmúlt időszak eseményeit és a jövő évre tervezett közös szerzetesi programokat.
Majd elmondta, hogy a Vatikán konzultációt kezdeményezett a kis létszámú rendekről. A márciusi egyeztetésen 17 ország volt jelen, köztük hazánk is. Magyarország egyedülálló abban, hogy minden közösség tagja a konferenciáknak.
A beszámolók után Michael Wallace Banach apostoli nuncius köszöntötte a jelen lévő rendi elöljárókat, és beszélt a 2025-ös szentévről, melynek mottója „A remény zarándokai”. Beszédében megfogalmazott néhány gondolatot a közelgő 2025-ös jubileumi évről, és arról, hogy a szerzetesek hogyan vehetnek részt annak előkészítésében és ünneplésében. Felhívta a figyelmet, hogy a 2025-ös jubileumra való felkészülés és ünneplés éveiben lelki táplálékot kell keresnünk magunk számára, „a remény zarándokai” számára. Ez a lelki táplálék lehet a kiengesztelődés tapasztalata, amely a Jézussal való találkozásból fakad, valamint az egybehangzó imádság felébresztése, hogy igazságosságának és békéjének uralma terjedjen el az egész világon; vagy a lelki táplálék lehet a testvériség és a környezet témáiról való elmélkedés, melyeket a Szentatya azért választott, hogy segítsen a világjárvány és a folyamatban lévő háborúk által sebzett világnak eljutni egy újjászületésre, melyre mindannyian oly sürgetően vágyunk – hangsúlyozta a nuncius.
Zarándoknak lenni azt jelenti, hogy felismerjük, hogy olyan teremtmények vagyunk, akik teljes mértékben a Teremtőtől függenek. A remény erényében a zarándok minden másnál jobban megérti, hogy ő teremtmény, akit Isten teremtett. A remény alapvető gondolkodásmód a keresztények számára, és ezt el kell fogadnunk egy olyan világban, amely hajlamos arra összpontosítani, hogy mi a rossz, és mi nincs ott. A keresztény remény nem hagyja figyelmen kívül a világ nehézségeit, hanem pozitív gondolkodásmódra nyit meg. Ferenc pápa arra hív minket, hogy mondjunk nemet a pesszimizmusra és a reménytelenségre.
XVI. Benedek pápa Spe salvi kezdetű enciklikájában rámutatott, hogy a „remény egyik fontos iskolája” az imádság. Ha növekedni akarunk a tevékeny hitben és a reményben akarunk gyökerezni, mindannyiunknak ki kell fejlesztenünk egy közösségi és egyéni imaéletet. A Ferenc pápa által a 2024-es évre kijelölt téma az imádság, a 2025-ös jubileumra való felkészülés jegyében. Az ima lehet az erő, a remény és a békesség helye, valamint olyan hely, ahol újra és újra kimutatjuk Isten és egymás iránti szeretetünket – mondta a nuncius.
A remény azt jelenti, hogy olyan szívünk legyen, amely folyamatosan megmutatja magát, és türelmesen várja, hogy Isten betörjön az életünkbe az ő saját isteni idejében. Ha megállunk egy pillanatra, megláthatjuk az örömteli reményt egy gyermekben, aki örömmel várja a karácsonyt vagy a születésnapját. Amikor Jézus azt mondja, hogy olyanná kell válnunk, mint egy gyermek, hogy beléphessünk Isten országába, akkor a bizalom mellett azt mondja, hogy folyamatosan örömteli reményt kell mutatnunk még a világ cinizmusa, szarkazmusa és pesszimizmusa ellenére is.
Az életerős remény az, amely elviseli a változást, a kihívást és a csalódást. Az ilyen remény legyőzi a csapásokat, nem fél egyedül állni. Az élet egyik kihívása időről időre a valóságban való élet. A reális remény az, amely lelkileg megalapozott, és ezt a világot nem végnek, hanem a Királyság felé vezető közös utazásnak tekinti.
A hithez hasonlóan a remény sem azt jelenti, hogy kizárólagosan vagy kizárólag magunknak kell megtartanunk.
– hangsúlyozta Michael Wallace Banach. – A szerzetesek tanúságtétele a remény jelzőfénye ebben a ködbe burkolózó és zavaros világban. Ahhoz azonban, hogy a jelzőfény továbbra is fényt árassszon, a fényforrásnak állandónak kell lennie, és ez az állandóság a reményből fakad.
Az apostoli nuncius végül három kérdéskört javasolt megfontolásra: Hogyan éltük meg az elmúlt évek válságait a kétségbeesés pillanataiként? Voltak-e olyan emberek vagy pillanatok, akik segítettek abban, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül a világ nehézségeit, hanem pozitív gondolkodásmódra nyitottak meg: meglátva annak lehetőségét, hogy mi a helyes a világban? Kik voltak számunkra a remény világítótornyai?
Voltak-e olyan imádságos pillanatok vagy gyakorlatok – a nyilvános liturgiában és/vagy a csend és elmélkedés idején –, amelyek táplálták bennünk a reményt?
Hogyan írnánk le reményünket, vagy a remény iránti vágyunkat most: türelmes remény? Örömteli remény? Életerős remény? Reális remény? Közös remény? Mi ad okot a reményre?
Ferenc pápa arra hívott minket, hogy szinódusi Egyház legyünk, ami azt jelenti, hogy az Egyház együtt jár – együtt jár egymással, és még inkább Krisztussal, aki az Út, az Igazság és az Élet (János 14,6). Menjünk és folytassuk együtt utunkat annak a sok szent nőnek és férfinak a nyomdokain, akik előttünk jártak szerzetesi közösségeinkben, és törekedjünk arra, hogy a remény emberei legyünk, mindig bízva a Boldogságos Szűz Mária közbenjárásában – buzdította végül a nuncius a szerzeteseket.
Ezt követően szentmisén vettek részt a jelen lévő szerzetesek a piarista kápolnában.
A nuncius szentbeszédében Nagy Szent Albert domonkos életpéldáján keresztül három kérdést tett fel: Ki mozgat minket a legjobban, a Szentlélek vagy a világ szelleme? Saját közösségeinken belül is gyakran evangelizációt kell végeznünk: Megosztjuk-e Jézust egymással mi is? Hová szegezzük a tekintetünket? Isten együttérző tekintettel néz ránk, és új látásmódot ad nekünk. Szegezzük tekintetünk Jézus Krisztusra, és ne nézzünk vissza! – buzdított.
Délután kiscsoportos beszélgetéseken vettek részt a szerzetesek, megosztve egymással gondolataikat a remény témájával kapcsolatban. Majd a köznevelési és a hivatásgondozó együttműködési területek beszámolója következett, végül az Emberi Méltóság Stratégia és a Zarándoktábor ismertette ez éves munkáját.
Forrás: Szerzetesek.hu
Szöveg és fotó: Mészáros Anett/MSZKI
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
