Piros pirula vagy kék pirula? – Mi várható a vírushadművelet következő fázisában? Fabio Vighi újabb zseniális írása!

Piros pirula vagy kék pirula? – Mi várható a vírushadművelet következő fázisában? Fabio Vighi újabb zseniális írása!

Fabio Vighi Rendszerszintű összeomlás és pandémia-szimuláció és Mi követi a kényszeroltást? címmel megjelent írásait az Erdély.ma portálon közel 200. 000 olvasó töltötte le. Ennél jobb ajánlás nem kell a Cardiff Egyetem professzorának új elemzéséhez sem, ami újabb döbbenetes összefüggésekre hívja fel a figyelmet. A legújabb írás is Dér Imre fordításában jut el a magyar olvasókhoz. A szöveget szakmailag Szilágyi Erzsébet és Tallián Hedvig ellenőrizte. Mindhárman önkéntesként és ingyen segítik az Erdély.ma munkáját, azért hogy önök cenzúramentesen is információkhoz jussanak. Fabio Vighi új írását elsősorban azoknak ajánljuk, akik keresik a kiutat, az összefüggéseket és elég bátrak ahhoz, hogy szembenézzenek a valósággal. 

Nem túl meglepő módon újabb Covid-karácsonnyal lepett meg bennünket a Mikulás, puttonyában az ismert ajándékokkal mint: maszk, karantén, távolságtartás, kierőszakolt oltás, vakcinaútlevél, na meg a szűnni nem akaró félelemkeltés a médiában újabb lezárásokkal tetézve

De két év elteltével és a több milliárdnyi sokféle kísérleti vakcina beadása után a hatalmas világjárvány még mindig velünk van. Csakhogy most már ráadásként kaptunk mellé szárnyaló inflációt is, hogy az elértéktelenedő pénz még több embert hajszolhasson adósságba és szükségbe.

És ha ez még mind nem lenne elég, a szakértők szerint még az infláció sem sújt mindenkit egyenlő mértékben. Ahogy a kislányom mondaná erre (Homer Simpson után szabadon): Mi van?

Talán mielőtt megvárnánk az ukázt, hogy mi mindent kell tennünk “a húsvét megmentésére”, ideje lenne bevenni a piros pirulát és szembenézni végre a valósággal: azzal, hogy 

2020 kezdete óta egy pandémiának álcázott makrogazdasági vírus vette át az uralmat az életünk felett, széleskörű válságot okozva és országok egész lakosságát téve ki a legalizált diszkrimináció gyakran szélsőséges formáinak.

Pénzinjekciók és egyéb oltások

Az állandósított és kötelezővé tett oltásokkal legitimizált “egészségügyi vészhelyzet” valódi funkcióját csak akkor érthetjük meg, ha a megfelelő makrokörnyezetben, azaz az uralkodó termelési mód végfázisának perspektívájából vizsgáljuk. Az ok-okozati összefüggések sorrendje így fest: gazdasági összeomlás – pandémia szimuláció – autoriter offenzíva. Amennyiben a terv sikerrel jár, a paradigmaváltás a kapitalizmus végjátékának egy olyan totalitárius modelljébe fog torkollni, ami talán még visel némi demokratikus mázat, de amelyet a tényleges veszélyhez képest groteszk módon aránytalan globális vészhelyzetek despotikus kezelése legitimál. Ahogy azt a “Covid vakcina” indoktrinációs kampányok is bizonyítják a hozzájuk kapcsolódó “oltásellenes” bűnbakkereséssel együtt, a tömegpropaganda mostanra már szinte határtalan totalitárius potenciálra tett szert.

A történelemben első alkalommal fordulhatott elő, hogy egy hatástalan kezelésért (ami nem olyan hatásos, mint ahogy azt ígérték) azokat hibáztatják, akik nem élnek vele. 

Tudatában kell lennünk azonban annak, hogy a jelenleg még csak ideológiai síkon zajló erőszak egy olyan társadalmi-gazdasági összeomlás előszelére adott reakció, amire ekkora nagyságrendben még soha nem volt példa az emberiség történelmében.

Az első sokkot a 2007-es hitelválság majd az azt követő globális recesszió okozta. A pénzügyi szektor akkori megmentése vezetett a 2010/11-es európai adósságválsághoz, ami viszont a mennyiségi monetáris lazítást (a központi bankok pénzügyi eszközvásárlási programjait) tette meg minden monetáris politikák királyává. A pénzügyi rendszer 2008 óta tartó jegybanki torzítása az alkalmazott mennyiségi monetáris lazítással azonban a kapitalista felhalmozás egy olyan túlfinancializált vagyongyarapító buborékját indította el, amelynek az extrém volatilitása 2019 szeptemberére likviditáscsapdába hajszolta a Wall Sreet repo-piacát. Ez nyitotta meg aztán az utat a Vírus és a “pandémia-kapitalizmus” perverz logikája előtt, amely lehetővé tette a felső 1 százalék rekordsebességű vagyongyarapodását és közben a középosztály felszámolását.

Ahogy azt a Palm and Russ Martens nemrégiben nagyon pontosan le is írta, a Federal Reserve 2019 szeptember 17-én rendkívüli repó-hitelprogramot indított az úgynevezett „elsődleges forgalmazói” számára a Wall Streeten (közöttük a JP Morgan, Goldman Sachs, Barclays, BNP Paribas, Nomura, Deutsche Bank, Bank of America ,Citibank pénzintézeteket, stb.) – ami napi, két hetes, vagy még annál is hosszabb lejáratú hiteleket ölelt fel. A Fed adatbázisában elérthető legfrissebb adatok alapján 2020. július másodikán ezeknek a főként amerikai kincstárjegyekkel és jelzálog-alapú értékpapírokkal fedezett hiteleknek a főösszege 11,23 ezer milliárd dollár volt. A Fed adatközléseinek sporadikus volta miatt nehéz lenne megállapítani melyik hitel esedékes még és mekkora összegben.

 Akárhogy is legyen, lélegzetelállítóan nagy összegről van szó, ami azt támasztja alá, hogy a Wall Street pénzintézetei katasztrofális mértékű összeomlás küszöbén álltak már a Vírus megérkezése előtt.

 További bizonyítékként szolgál az is, hogy 2021. július 28-án a Fed megnyitotta a Standing Repo Facility hiteleszközét heti 500 milliárd dolláros keretösszegben a Fed 24 elsődleges forgalmazója és azok partnerei számára.

Ahogy azt egy korábbi írásomban már kifejtettem, a fenyegető összeomlás elleni lépéseket már hónapokkal korábban megtervezték. Hivatalos dokumentumok igazolják, hogy pénzügyi döntéshozóink nagyon is tisztában voltak vele, hogy a forgalomban lévő pénzmennyiség 2008 utáni mesterséges felpumpálása már kezd kezelhetetlen méreteket ölteni, nem utolsó sorban a globális gazdasági teljesítménycsökkenés miatt, ami 2019-ben Németországot, Olaszországot és Japánt is már a recesszió szélére sodorta, Nagy-Britanniában és Kínában, de más országokban is már akadozni kezdett a növekedés. 

Joggal feltételezhetjük tehát, 

ahelyett, hogy megkockáztattak volna egy hirtelen és katasztrofális mértékű összeomlást, az elit inkább “egy baleset késleltetése” mellett döntött, de úgy, hogy a mentőt azért már jó előre kihívja hozzá. 

Amint azt láthattuk, amikor a Wall Street repópiaca 2019 szeptember közepén befagyott, a Fed ugyanazt a gyógyszert írta fel, csak jóval nagyobb dózisban, vagyis a monetáris ösztönzés példátlan mértékű expanziójába kezdett a repó műveletekkel. Azzal a lényeges különbséggel, hogy most ezt már a pandémiás intézkedések védelme alatt tette. Mostanra, 2022. januárjára pedig még mindig ugyanott tartunk. 

A fenntarthatatlan adósásághegyek alatt nyögő globális gazdasági rendszer még mindig a “Covid-szükséghelyzettel” takarózva tudja nyugtatgatni magát.

Fontos tisztában lenni azonban a mostanság zajló monetáris expanzió nagyságrendjével. 2019 augusztusában a BlackRock (a negyedik kormányzati ágként is ismert mindenható befektetési alap) egy Fehér Könyvben fektette le a Federal Reserve számára a küszöbön álltó “drámai összeomlásból” kivezető utat, példa nélkül álló monetáris ösztönzés alkalmazására sürgetve ebben az amerikai jegybankot. Mégpedig oly módon, hogy pénznyomtatással juttasson hatalmas összegeket közvetlenül befektetői kezekbe. Ezt az úgynevezett “Going Direct” megoldást, amit a BlackRock szándéka szerint állandósítani is kellene, egy hónappal később a repópiac befagyása okán azonmód életbe is léptették. Azóta pedig – a vírus megjelenése után ráadásul gyorsuló ütemben – a Fed mérlegfőösszege közel 5 ezer milliárd dollárral duzzadt fel. 

Ami egészen elképesztő mértékű monetáris expanziónak számít még a 2008 végén kezdődött mennyiségi monetáris lazítással összevetve is. Ahhoz pedig, hogy felbecsülhessük a monetáris expanzió globális nagyságrendjét, hozzá kell adnunk még ehhez a többi jegybank által kreált ezer milliárdos összegeket is, valamint a költségvetési ösztönzők formájában terített “helikopterpénzeket”.

Ahogy azt John Titus már pontosan elmagyarázta, a Fed monetáris manővereinek nem csak a mennyiségi, hanem a minőségi aspektusai is nagy jelentőséggel bírnak. Az 1913-ban alapított Fed történetében még soha nem volt arra példa, hogy közvetlen kapcsolat alakuljon ki a jegybanki tartalékolási funkció és a kereskedelmi bankrendszerben forgalomban lévő pénz mennyisége között. 2019 szeptemberétől azonban a Fed által kreált tartalék minden dollárja egy az egyben letétként jelent meg a 4336 amerikai kereskedelmi bank számláin is. Másként fogalmazva, a Fed által teremtett tartalékok egyúttal forgalomban lévő pénzmennyiségként jelentek meg a gazdaságban: ami szinte szóról szóra megfelel a BlackRock javaslatának.

 Az tehát, ami a “globális egészségügyi válság” miatt vis major okán lett bevezetve, mostanra már szinte életbiztosítás szerepét tölti be a pénzügyi ágazat számára. 

Az, hogy mekkora átfedés van a “Going Direct” és a repóhitelek újrafinanszírozása között, nem is igazán érdekes. 

A lényeg az, hogy a pénzügyi rendszer kártyavára az összeomlás küszöbén állt 2019-ben és a Vírus “pont jókor érkezett” ahhoz, hogy a rá való hivatkozással be lehessen indítani a monetáris áradatot és meg lehessen kezdeni a paradigmaváltást.

Függetlenül attól, hogy melyik pirulát vesszük be, három azonnali és visszafordíthatatlan társadalmi következménye van ennek a monetáris centralizációs folyamatnak, amelyet a világ legerősebb központi bankja a világ legerősebb vagyonkezelőjével összejátszva irányít:

 1) infláció,

 2) további eladósodás

3) totalitárius vészhelyzet-kapitalizmus

A Wall Street virológusai

Hogy is áll most a makrogazdaság szénája? A fő pontok:

– 300 ezer milliárd dollár globális adósságállomány, amely exponenciálisan növekszik

– gyors ütemben növekvő költségvetési hiány a legtöbb fejlett és fejlődő országban

– kolosszális mértékű értékpapírpiaci és ingatlanpiaci buborék

– csillagászati buborék a származékos termékek piacán

– inflációs nyomás a hiperinfláció kialakulásának a kockázatával

Ebben az explozív helyzetben a Vírus és annak variánsai cinikus fedősztoriként szolgálnak az autoriter irányítási rendszer bevezetéséhez a kapitalizmusnak pusztán gazdaságpolitikával már pályán nem tartható szakaszában.

Hírdetés

A „pandémiás vészhelyzet” könyörtelen gyártása éppúgy szolgál az összeomlás elleni védelemként, mint a munkán alapuló társadalom maradványai ellen indított támadásként: 

lehetővé teszi ugyanis az elitnek, hogy az infláció eszközével elszegényítse és irányítása alá vonja a társadalmat. 

Nagyon úgy néz ki, hogy a termelőgazdaság és annak liberális-demokratikus infrastruktúrájának a kontrollált bedöntése lenne a fő cél, ami mellékesen lehetővé teszi a tőke átmozgatását is a reálgazdaságból a pénzügyi piacokra.

 Miközben a pénzügyi spekulációs szektor a legfőbb értékteremtőként magasztosul fel (az S&P-500, a Nasdaq és a Dow Jones indexek rekorddal zárták 2021-et), a munka-alapú társadalom egyre jobban adósodik és szegényedik el. A pénzügyi szektorban uralkodó euforikus hangulat és a reálgazdaság szabadesésese közötti aránytalanság arra utal, hogy 

egy groteszk módon eltúlzott egészségügyi válság menedzselése sokkal kényelmesebb megoldásnak tűnik az elit számára, mint hogy a nyakukba vegyék egy bibliai léptékű társadalmi és gazdasági összeomlás menedzselésének a nyűgét.

Röviden szólva, pusztán az a tény, hogy a vírus már két éve főszerepet tölt be az életünkben, az egyik a legjobb bizonyíték arra, hogy a kapitalizmus valóban „bármire képes”

 (ahogy azt Mario Draghi 2012-ben ki is fejtette) a számadás elkerülése érdekében. Következésképpen 

badarság lenne azt gondolni, hogy a kormányok, az egészségügyi hatóságok és a média mindettől függetlenek. 

Rajtuk keresztül hallatja ugyanis a gazdasági-pénzügyi hatalom a hangját. És el akarja hitetni velünk, hogy az, ami különben is csak legfeljebb mindenféle összeesküvés-elmélet hívők képzeletében létezett, nagy hirtelen úgy kipusztult, mint a dinoszauruszok. Esetleg csodával határos módon filantróp széplelkek gyülekezetévé mutálódott.

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan születnek az újabb és újabb “gyilkos variánsok”, elég csak megfigyelnünk a piaci fejleményeket. Úgy tűnik, a legjobb virológusok a Wall Streeten dolgoznak. Annyira jók, hogy már egy hónappal az Omicron megjelenése előtt pontosan tudták, hogy mikor vetítik a Covid-horrorshow következő epizódját. Elég ehhez megnézni az otthoni munkavégzésből profitáló ágazatok részvényeinek az alakulását. És ebből a szempontból az sem jelent problémát, ha az Omicron még annyira sem pandémiás mint az elődjei. 

Sőt valójában – ahogy azt Geert Vanden Bossche írja – egy “élő gyengített vakcinaként egyedülálló alkalmat nyújt a nyájimmunitás létrehozására”. Ami elég kellemetlen fejlemény egy újabb tömeges oltási kampány szempontjából. Akárhogy is legyen, az új variáns hatása és a terjedése okán hozott korlátozó intézkedések közötti groteszk mértékű diszkrepancia csak gazdasági megfontolással magyarázható: az Omicron is csak egy újabb pénzügyi eszköz.

Konkrétan az Omicron feladata az inflációs nyomás rövid távú kezelése lenne. A felerősített félelmek ugyanis visszavetik a lakossági kiadásokat és a fogyasztást. Ellene hatnak annak, hogy a pénzügyi szektorba juttatott hatalmas pénzösszegek valós kereslet gerjesztésével élénkítsék a reálgazdaságot. A jegybankok így zavartalanul pumpálhatnák tovább a frissen nyomtatott pénzt, amelynek célja a mérgező eszközökkel (mint pl. a komplex származékos ügyletek), zombi vállalatokkal és az államadósság szörnyűséges állományával teli pénzügyi piacok fenntartása. Másképpen fogalmazva, a jegybankok digitális pénzzel árasztják el a pénzügyi rendszert, csak hogy ne kelljen kamatokat emelni. Azért, mert a kamatemelésnek már a lehetősége is számos időzített bombát biztosítana ki egy olyan pénzügyi rendszerben, ami eleve az olcsó készpénz elérhetősége körül forog.

Egy normálisan működő kapitalista rendszerben az infláció ellenszere éppen hogy a “pénz árának” a megemelése lenne. Egy ennyire törékeny és adóssághegyekkel terhelt rendszerben azonban erre nem kerülhet sor, mert az olcsó pénzzel folyamatosan izgalmi állapotban tartott piacokra katasztrofális következményekkel járna. A kamatok megemelése láncreakciót indítana el abban a globális rendszerben, amelyben nagyobb szerepe van az adóssághegyek spekulatív mozgatásának, mint a bruttó hazai terméknek.  Egyrészt tehát a pénznyomdának továbbra is ontania kell a pénzt a pénzügyi ágazatba, másrészt viszont kézben kell tartani valahogy az inflációt a reálgazdaságban a társadalmi káosz elkerülése végett.

Összefoglalva: az Omicron és más hasonló variánsok valójában deflációs monetáris eszközök azzal a feladattal, hogy lehetővé tegyék a jegybankok számára a pénznyomtatás folytatását, a kamatemelés elkerülését, ami bedöntené a legtöbb pénzügyi cég mérlegét és ellehetetleníteni a legtöbb államadósság finanszírozását. Az államadósság és a spekulatív pénztőke természetesen szorosan összefonódik. A pénzügyi szuperstruktúra drámai leértékelődése aláásná a kormányok képességét működésük finanszírozására. Kifejezetten jó példa erre Olaszország és Görögország, amelyek egy percig sem késlekedtek a legdrákóibb intézkedéseket életbe léptetni az Omicron megjelenése okán és azonnal kérték is az Európai Központi Bank pandémiás eszközvásárlási programjában (PEPP- Pandemic Emergency Purchase Programme) nyújtott támogatások kiterjesztését, valamint az Európai Stabilitási és Növekedés Paktum felülvizsgálatát.

De mivel a kapitalizmusban nincsen ingyen ebéd, a támogatások utáni ész nélküli hajsza szükségszerűen elszegényedéshez, a középosztály vagyonvesztéséhez, életszínvonaluk fenntartására tett igyekezetük miatt pedig teljes eladósodásukhoz vezet. 

A különböző variánsok bevetésének a célja tehát az idejétmúlt kapitalizmusnak a pénzügyi osztály irányítása alatt álló neofeudális rendszerré való átalakítása és ennek a folyamatnak a lehető leghosszabb ideig való elnyújtása.

Infláció: magánbűnök és közerkölcsök

Ahogy már említettem, a Covid-saga legutóbbi epizódja az infláció megfékezésére tett kísérletből ered. Ez az infláció mostanra már annyira húsba vágóvá vált, hogy még Jerome Powell, a Fed elnöke is cáfolni volt kénytelen saját narratíváját annak átmeneti jellegéről

Az Egyesült Államokban jelenleg 6,8 százalékos az éves áremelkedés, a legmagasabb 1982 óta. De ha figyelembe vennénk az ingatlanárak alakulását is, akkor máris simán kétszámjegyű százalékoknál tartanánk. Mi lehet a megoldás? Egyelőre egy új variáns bedobása, ami persze figyelemelterelésként is szolgálhat. Na meg olyan számítási trükkök alkalmazása, mint például a 2019-2020-as átlagot venni a fogyasztói árindex bázisának.

Az infláció jelenleg nem csak az Egyesült Államokban döntöget rekordokat, hanem Nagy-Britanniában is (5,1 százalék novemberben). De az euróövezetben is a valaha elért legmagasabb infláció alakult ki, ami elég nagy fejfájást okozhatott Christine Lagardének, az  EKB elnökének, aki december közepén a kamatemelés ellen döntött, de felfüggesztette egyúttal a PEPP finanszírozást (azzal az ígérettel, hogy szükség esetén folytatják) bár ezzel együtt a “rendes” eszközvásárlási programot magasabb fokozatba kapcsolta. Ami gyakorlatilag a “plus ça change, plus c’est la même chose” (minél inkább változnak a dolgok, annál inkább folytatjuk ugyanúgy) bürokratikus alapelv egy újabb szép példája. 

A jegybankokat hátráltatja ugyan monetáris politikájukban, az infláció kontrollált kezelése azonban fontos szerepet tölthet be a pandémiás narratívában, a reálgazdaság fokozatos gyengítésében majd átvételének a megkönnyítésében. A devizaárfolyam gyengítése úgy tűnik inkább egyik jellemzője, nem pedig hibája a jegybankok működésének. Emlékeznek a Világgazdasági Fórum jelmondatára? “Nem lesz semmid és boldog leszel!” Röviden: ez sem véletlenül történik, hanem szándékosan.

Más szóval, az infláció hasznos eszköze az autoriter átmenet menedzselésének a kétszintű globális kasztrendszer felé, amelyben a kevesek irányítják majd a pénzellátást és az uralmuk alatt tartják a többséget a szükség, az ellenőrzés és a félelem eszközeivel. Dióhéjban ez tehát a kapitalizmus bűnös pályája. Az infláció alkalmas eszköz emellett az államadósság leépítésére is, hiszen a rendszerbe dobott hatalmas likviditás lenyomja mind a kamatlábakat, mind a kötvényhozamokat. Mihelyt azonban megvalósul a Fed fokozatos kamatemelésre tett ígérete, a kötvényárak gyors emelkedésnek indulhatnak. Térjünk itt vissza azonban a leglényegesebb pontra: egy valóban hatékony kamatemelés katasztrofális hatással lenne szinten minden befektetési eszköz kategóriára, ezért aztán nem is tartana sokáig. 

Éppen ezért ma csak egy hamis kamatemelési programot adnak be nekünk, a Fed mérlegfőösszege valójában nőtt azóta, hogy Jerome Powell 2021 novemberében bejelentette, hogy visszavonja a világjárványügyi támogatásokat. Ebből pedig az következik, hogy az elit számára az egyetlen járható út úgy tenni, mintha küzdenének az infláció ellen, valójában azonban tovább tüzelni azt.

Az intelligenciánk ellen vívott immár két éves harc után már a hivatalos narratíva legelszántabb hirdetőinek is vennie kéne a bátorságot ahhoz, hogy beismerje: a Covid-19 az egyre kezelhetetlenebbé váló rendszerszintű összeomlásra adott koordinált válasznak csak a kódneve. 

A pandémia szinte már szürreális mértékű elnyújtása is azt támasztja alá, hogy egész népességek kerültek a pénzügyi szektorban kreált fiktív értékek újratermelésének a fogságába, ahol a felső határ csak a csillagos ég. 

A vég nélküli piaci expanziónak az ára azonban újabb és újabb variánsok megjelenése, negyedéves oltási programok bevezetése, egymást követő médiaterror-hullámok ránk szabadítása, és kafkai szintű vészhelyzeti intézkedések egész tárházának a bevezetése csak azért, hogy

 1) szabadon futhasson tovább a pénznyomda a reálgazdaság béklyóban tartása közepette;

 2) engedelmességre lehessen szoktatni a lakosságot egy állítólagos vis majorra hivatkozva; és

 3) el lehessen terelni a figyelmünket arról, mi is történik valójában a pénzügyi Olümposzon, ahol a sorsunkat eldöntő valódi játszma zajlik.

Mint minden háború, a „Covid elleni háború” is pont elegendő indok a pénz nyomtatására és a kamatok alacsonyan tartására, ami viszont inflációs hatást fejt ki. Ugyanez a logika azonban manapság a pénzáramlás centralizálása felé hat. A kapitalizmus szempontjából ugyanis egyszerűen nincs más kivezető út. 

Azért, mert a pénz devalválásával és a vásárlóerő felőrlésével járó inflációs nyomás nem egyszerűen a beszállítói láncban bekövetkezett fennakadások következménye – ahogy azt velünk el akarják hitetni – hanem a fiktív pénzből létrejött túlkínálaté, amely most már mindent elsöprő erejű lavinaként zúdul a világra.

Deflációs szerepükön túl az újabb variánsoknak van még egy agresszív ideológiai szerepe is: megfelelő táptalajt biztosítanak a további társadalmi szigorításokhoz. Ha minden a terv szerint halad, 

az emberiség nagy részét hamarosan sikerül is monetáris rabszolgasorba dönteni, amit “jótevőink” a tovább már nem leplezhető “Nagy Leértékelődés” egyedüli megoldásának állítanak majd be. 

Ezért kell rászoktassanak bennünket az állandó félelemben való életre, és arra kényszerítsenek, hogy az új normalitást a teljes bizonytalanság, a tömeges szorongás és a káosz állapotaként éljük meg. A jelenlegi szakaszban tilos a helyzet gazdasági kiváltó okaival foglalkozni.

Menedzselni a menedzselhetetlent

Először is tisztázzuk: a gazdaság már soha nem fog visszatérni a növekedési dinamikának arra a szintjére, ami a társadalmi reprodukció fenntartásához szükséges lenne – a reprodukciót kell lecsökkenteni arra a minimális szintre, ami az emberi munkán alapuló társadalom kontrollált lebontásának végeredményeként fog létrejönni. Már évek óta egy hamis gazdasági közegben élünk. Egy olyanban, amit a költségvetési kiadások tartanak működésben a jegybankok eszközvásárlásai és az alacsony kamatszint támogatásával. Ennek azonban semmi köze a valós gazdasági növekedéshez. 

Azt végképp el kell felejtenünk ahogy eddig mentek a dolgok. A szociáldemokrácia kapitalizmusának végérvényesen leáldozott. A fogalom liberális értelmezésében pedig már nem lesz többé lehetséges a kapitalista újratermeléshez elegendő reális gazdasági növekedést elérni az új világrendben. Ez egy olyan immanens és objektív okból ered, ami csak a jelenlegi termelési mód történelmi fejlődését vizsgálva válik világossá számunkra: a hetvenes évek óta ugyanis a hozzáadottérték-termelést fokozatosan maga alá gyűrte a tudományos-technológiai eredmények alkalmazása a versenyelőny megszerzése érdekében. Hogy a kapitalista társadalmi rend ezzel mekkora öngólt lőtt, azt a mostani vészhelyzeti kapitalizmus hangadói máig nem voltak hajlandóak beismerni.

Abban a helyzetben, amit már Keynes is “technológiai alulfoglalkoztatottságnak” nevezett (beleértve az alulfoglalkoztatás mellett a béremelés és szinten tartása minden adminisztratív formáját) a termelés egyre fokozottabb tőkehányada mellett már képtelenség megfelelő hozzáadott értéket kipréselni az élőmunkából. A tőke ezért is keresi inkább a pénzügyi rendszeren belül a megtérülést. Mint ismeretes, Marx is előre jelezte már ezt a folyamatot a profitráta csökkentő tendenciájáról alkotott elméletével a Tőke harmadik fejezetében. Nem láthatta előre viszont az automatizálás exponenciálisan leépítő hatását, ami manapság már a gazdaság, az állam és így egész társadalmaknak a devalváció veszélyét magában hordozó virtuális pénzhegyektől való szinte már beteges függőségében manifesztálódik. A pénzügyi összeomlás az (egész rendszer motorját alkotó) adósságpiac leolvadásával fog kezdődni, ami a kamatok ellenőrizhetetlen megugrásába és a dollár és a többi fiat (belső érték nélküli) devizák megszűnésébe torkollik majd világszerte.

A folyamatot jelenleg autoriter eszközökkel tartják keretek között. Ahogy láthattuk, a reálgazdaság pandémia-szimulációval történt befagyasztása tette lehetővé a monetáris ellenőrzési rendszer felerősítését 2019 szeptembere óta. 

A vírusfóbia újabb és újabb dózisaival hipnotizált tömegeket karanténba zárva és a csodatévő vakcinára várakoztatva (ami nem túl meglepő módon csak a gyógyszergyárak nyereségével tett csodát) a pénzügyi elit szolgálatában álló politikai réteg lehetővé tette a jegybankoknak a pénzügyi rendszer likviditással való feltöltését, miközben kordában tartották számukra az infláció szörnyetegét.

Miután kudarcot vallott a neokeynesiánus (költségvetési) és a neoliberális (megszorításos és piaci deregulációs) politika is, mostanra a “pandémia-kapitalizmus” fázisába jutottunk, 

ami hamarosan a kezelhetetlen helyzet kezelésére tett diktatórikus próbálkozásoknak adja majd át a helyét. 

A kapitalizmus szempontjából a pénzügyi rendszer arroganciája egyenes következménye annak, hogy a tőke egyre nyilvánvalóbb módon képtelenné vált új hozzáadott érték előállítására – ami olyan drámai következményekkel járhat, hogy szinte bármit képesek vagyunk megtenni csak azért, hogy ne kelljen szembesülni vele. A vészhelyzet ilyetén elnyújtása azonban nem fog bennünket megmenteni az összeomlástól, ami valószínűleg egy felülről irányított “balesetként” fog érni bennünket. 

Az elit pontosan tudja, hogy a gazdaság hiperinflációs jellegű hirtelen felhevülése kontrollálhatatlan társadalmi felfordulást von maga után.

 De azt is pontosan tudják, hogy a szükséghelyzeti narratívával kézben tudják tartani a gazdasági leépülést, miközben fokozatosan rabszolgasorba döntik a megfélemlített tömegeket.

Erre fel kell készítenünk magunkat. Például olyan autonóm hálózatok és közösségek létrehozásával, amelyek nem függenek a társadalmi újratermelés széthullóban lévő – és ezért egyre inkább erőszakos – modelljétől. Amint azt napról napra tapasztaljuk, a politika mostanra már teljes mértékben alárendelődött a gazdasági dogmáknak és totálisan feladta minden emancipációs törekvését. 

A politikai baloldal a kék pirula mellett döntött és – ahogy azt Franco Berardi (Bifo) pontosan összefoglalta – csak hamis perspektívával tud szolgálni:

 “Az apokalipszisből kivezető politikai út nem létezik. Harminc éve a baloldal az ultrakapitalista offenzíva fő politikai eszköze. Mostanra mindenki, aki még a baloldalban reménykedik, az egy idióta és meg is érdemli, hogy elárulják. Az árulás ugyanis az egyetlen dolog, amit a baloldal még mesteri módon képes művelni.”

Ha meg akarjuk őrizni kritikai függetlenségünk és emberi méltóságunk maradványait, különösen ha szem előtt tartjuk gyerekeink jövőjét is, akkor meg kell szabadítani magunkat – legalább mentálisan – attól a pszeudo-pandémiás bénító alárendeltségtől, amit a mostanra már szinte vallássá magasztosult a vállalati érdekek szolgálatában álló “tudományoskodás” alakított ki. 

Ez lenne az első és legfontosabb lépés ahhoz, hogy kimozdulhassunk a mostani holtpontról. Rehabilitálnunk kell ezzel párhuzamosan a kapitalizmus politikai kritikáját is, mint világnézeti kategóriát, vagyis a pénznek és a munkának a hozzáadott érték, a használati cikkek és a profit termelését célzó dialektikus kapcsolatára épülő világnézeti kategóriát. 

Akár tetszik, akár nem, az egyre gyorsuló automatizálás korában világunk egy olyan zombivá alakult át, amit csak totalitárius eszközökkel lehet már mozgásban tartani. 

Ha el akarjuk kerülni a társadalmi barbarizmus fenyegető áradatát, akkor nagyon hamar át kell értékelnünk a munka, a közösség és a társadalmi vagyon kapitalista értelmezésen túlmutató szerepét. 

Ehhez azonban egy HARMADIK pirulát kell majd bevennünk, ami viszont csak akkor válik majd elérhetővé, ha hatékony társadalmi ellenállást sikerült szerveznünk a “vészhelyzeti kapitalizmus” által legitimizált társadalmi-gazdasági zsarnokság ellen. 


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »