A legvadabb diktatúrában született, a gyerekként beleivódott szorongás egész életében elkísérte. A múltat hallgatás övezte, ő pedig emlékfoszlányok, elejtett szavak alapján próbálja újraalkotni családi és személyes történetét. Nemrég jelent meg a Makám együttes vezetőjének, Krulik Zoltánnak az önéletrajzi ihletésű prózakötete, Az utolsó papírrepülő.
– Lírai hangvételű feljegyzések, álomszerű emlékezés a gyermekkorra, félelmekre, háborúkra… A múltat próbálja megfejteni új kötetében?
– Voltaképpen igen. Gyerekkorom egyszerre volt gyönyörű és félelmetes. 1951-ben, a legvadabb diktatúrában születtem. Nagyon sok mindenről nem beszéltek a szüleim, én pedig elejtett szavak, emlékfoszlányok alapján próbálom azóta is összerakni és megérteni a múltat, az övéket is, az enyémet is.
– Pedig dalai alapján azt is hihetnénk, hogy a nagyszülei, a szülei sokat meséltek önnek múltról, hadviselésről, hányattatásokról.
– Nagyapám harcolt az első világháborúban, volt is egy szilánk a könyökében. A hadifogságról mesélt, az szép emlék volt, egy orosz családhoz került, akik családtagként szerették, de a háborúról nem mondott szinte semmit. Nyilván véres csatákban vett részt, biztosan embert is ölt. Pedig kíváncsi voltam, hiszen láttam már háborút izgalmas filmekben, de gyerekként nem tudtam, hogy a filmekből éppen a lényeg hiányzik: az öldöklés, a halál végtelen borzalma. Arról pedig senki sem beszél szívesen. Azért néhány dologról persze tudok. Például hogy 1945-ben csak a nagyanyám lélekjelenlétén múlt, hogy anyámékat nem erőszakolták meg az orosz katonák. Már elkapták a lányokat, amikor nagyanyám leakasztotta az előszobafogasról a nálunk lakó szovjet százados köpenyét, vállán az aranycsillagokkal, és a képükbe nyomta. Tudott is néhány mondatot oroszul, mert nagyapám megtanította. Megijedtek és elszaladtak, de rosszabbul is végződhetett volna a történet.
http://mno.hu/
– Állandó költözések, félelem, elhallgatások, félholtra vert emberek… Ön gyerekként hogy élte meg a szörnyűségeket?
– A szüleim mindent megtettek, hogy keveset érezzek belőlük. Pedig a keresztapámat kis híján agyonverték, mert az 1956-os forradalom idején munkástanács-vezető volt. A házuk előtt dobták ki az autóból mozdulatlan testét. Vagy ott volt a szomszédasszonyunk, Tóth-Bucsokiné – a férje kommunista mártír volt, ma is áll a szobra Tatabányán –; kinézte magának a házunkat, pedig a városi tanács nekünk utalta ki. Megvárta, amíg a nagyapámék felújították, bevezették a vizet, a romból lakást csináltak, majd addig kilincselt a pártirodán, amíg neki nem adták a lakást. Géppisztolyos ávósok tettek minket az utcára. Borzalmas lehetett. Én akkor kétéves voltam, ez nem is a saját emlékem… Az viszont már igen, amikor a forradalom után a Dózsa György úti tömött trolin jó hangosan megkérdeztem a nagynénémet: Piri néni, miért döntötték le a Sztálin-szobrot? Próbált csitítani, de makacskodtam, újra és újra feltéve a kérdést, miközben az utazóközönség fulladozott a kitörni akaró nevetéstől. Végül inkább lecibált a troliról. Félt, és igaza volt. Még egy ártatlan gyermeki kérdés is járhatott súlyos következményekkel.
– Ha már említette ’56-ot, a tavaly megjelent, Szerelem című albumán, a Rabénekben a forradalomnak állít emléket. Ötéves volt akkor. Mire emlékszik még?
– Bár kicsi voltam, mégis életem egyik meghatározó élménye lett a forradalom. Az egész országban lángoltak a lelkek. Azóta sem éreztem olyan eufóriát. Arra emlékszem, hogy a tankok, amelyek a tatai szovjet harckocsibázisból indultak Pest felé, közvetlenül az ablakunk mellett dübörögtek el. Anyám persze nem engedett ki, de amikor jöttek vissza, kirohantam. A teherautókon géppisztolyos kiskatonák ültek, s odakiabáltam nekik az egyetlen szót, amit tudtam oroszul – mi úgy mondtuk –: drasztutyi! Erre padlóféket nyomtak, a katonák meg leugráltak. Hazarohantam, és bezárkóztam a fürdőszobába. Aztán kiderült, azért álltak meg, mert megláttak egy trafikot, és cigarettát akartak venni. Én meg azt hittem, valami rosszat mondtam. Később aztán csináltak egy lőteret Tatabánya közepén. Bánhidán, Alsó- és Felsőgallán ugyanúgy lehetett hallani a lövöldözést, mint Újvárosban. Nyilván azt akarták demonstrálni, hogy itt vagyunk, ne próbálkozzatok semmivel. A rendszerváltásig élt bennem az ellenszenv az elnyomókkal szemben. Az a kozmikus szorongás, amely akkor belém ivódott, egész életemen át elkísért, talán csak mostanában szűnt meg.
– Megdöbbentő merészség volt szülei részéről, hogy 1965-ben a pannonhalmi bencés gimnáziumba íratták.
– Ahogyan az is, hogy vasárnaponként templomba jártunk. Rendkívüli mód tisztelem érte őket. Tatabánya extrémen kommunista város volt, az utolsó pillanatig titkolni kellett, hogy a pannonhalmi gimnáziumba jelentkezem. Amikor kiderült, osztályfőnököm üvöltve verte az asztalt, hogy nem engedi. Ő volt a párttitkár is, és nem akarta, hogy egyik kedvenc tanítványából „elveszett bárány” legyen.
– A bencés gimnázium – sokféle értelemben – sziget volt a szocialista Magyarországon. Önnek mit jelentett az ott töltött négy év?
– Azóta is abból élek, amit ott kaptam. Évente találkozunk a volt osztálytársaimmal, mindig felidézzük a felejthetetlen emlékeket, a turpisságainkat, a minket tanító tanárokat. Hatalmas tudású emberek voltak, óriási egyéniségek. Sámson Edgár, Csóka Gáspár, Szabó Flóris, Faggyas Edvin és a többiek egyetemi szinten oktattak bennünket. Akkor még háromszázan voltak, ma már csak harmincan-negyvenen. A Kádár-éra rafinált szigorítása volt, hogy évente csak egy novíciust vehettek fel. Többek között Pannonhalmának köszönhetem a kulturális nyitottságot is. Negyedikes koromban Anzelm atya, aki tudta, hogy verseket írok, komponálok, valamint orgonán játszom a litániákon, látva bennem a sokirányú érdeklődést, kezembe adta az Új Symposiont. A progresszív vajdasági folyóirat a legvadabb avantgárdot képviselte. Magyarországon akkor ilyen jellegű irodalom nem volt. Inspirált, jelentősen befolyásolta gondolkodásomat.
http://mno.hu/
– A pannonhalmi érettségi után villamosmérnöki diplomát még lehetett szerezni, de az nem volt jellemző, hogy valaki a tanárképző főiskola magyar szakára is bekerüljön.
– A villamosmérnöki diplomával a zsebemben jelentkeztem egy tárnoki általános iskolába matematika- és fizikatanárnak. Ám mivel az iskolában éppen nem volt magyartanár, megkérdezték, nem tanítanék-e a felső tagozatban magyar nyelvet és irodalmat. Elvállaltam, mindenféle képesítés nélkül a Pannonhalmáról hozott tudással, és sikerrel teljesítettem a feladatot. A minisztériumban persze előbb-utóbb kiderült, hogy pannonhalmi diák vagyok, és maga a miniszterhelyettes jött le Tárnokra órát látogatni fekete Mercedesszel, sofőrrel. Az igazgató és a vezetőség nagyon megijedt, de szerencsére tetszett a stílusom a miniszterhelyettes hölgynek, még haza is vitt a kocsiján. Így kerültem aztán az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola magyar szakára. „Egyenesen” Pannonhalmáról ez lehetetlen lett volna.
– És a zene? Mikor kezdett hangszeren játszani, és mikor gondolt rá először, hogy zenekart alapít?
– Főleg a templomban énekeltünk, népénekeket, gregoriánt, az iskolában pedig a csasztuskák és mozgalmi dalok mellett népdalokat. Hatéves koromtól zongoráztam, és felsőben volt egy nagyon vagány énektanárnőnk, Tar Ilona. Igazi rock and roll hölgy volt, miniszoknyában és tűsarkú cipőben tartott órát. Ez nem mindennapi dolog volt a hatvanas években. Hihetetlen bátorság volt tőle, hogy Beatles- és Rolling Stones-lemezeket hozott az énekórára. Később Pannonhalmán a diákmiséken orgonáltam, és délutánonként alkalmi együttesemmel az akkori rockbandák számait játszottuk a gimnázium alagsorában. 1975-ben alapítottam a Creativ Studio Öt, azaz C. S. Ö. nevű együttesemet, kísérletező, improvizatív zenét játszottunk. Aztán 1980-ban a Makám és Kolinda nevű formáció tagja lettem. A megalakulás után egy hónappal már holland turnéra mentünk, ahol az első lemezeink is megjelentek, majd Svájc, Német-, Francia- és Olaszország következett.
– A nyolcvanas években nagy szó volt, ha egy zenekart külföldön engedtek turnézni.
– Akkoriban az Országos Rendező Iroda (ORI), illetve a Filharmónia működési engedélye kellett hozzá, hogy egy zenekar felléphessen. A Vörösmarty téri ORI-palotában vizsgáztunk a zeneszerzőkből álló bizottság előtt. A külföldi turnékhoz pedig az ugyanott működő Interkoncert adott engedélyt. Mi, úgy látszik, nem tűntünk veszélyesnek a rendszerre, mert két-három turnénk is volt egy évben nyugaton. Persze azért voltak furcsaságok. Bár akkor eszembe sem jutott, hogy gyanakodjak, de ma már igencsak különösnek tűnik, hogy egy hét alatt kaptunk telefont, míg a szüleim és a nagynénémék évtizedekig vártak rá. Tízemeletes tömbházban laktunk a feleségemmel, huszonévesek voltunk, összesen két lakásban volt telefon. Miért éppen a miénkben? Volt egy amerikai zenész barátunk, Steven James, aki az első lemezünkön játszott is, és együtt léptünk fel olyan kultikus helyeken, mint az Egyetemi Színpad. Nálunk tartotta a lakodalmát, talán azért, mert a zenekarban nekünk volt a legnagyobb lakásunk. Egyszer csak betoppant egy távoli ismerős, fogalmunk sem volt, hogyan került oda, hiszen senki sem tudhatta, hogy nálunk lesz az esküvő. Furcsállottuk. Gyanítom, nem jószántából jött.
http://mno.hu/
– Soha nem nézett utána, kik és mit jelentettek önről annak idején?
– Nem. Bár érdekelne, de valahogy inkább halogatom az ezzel járó procedúrát.
– 1984-ben, a Makám és Kolinda szétválása után jött létre a Makám együttes. Mit jelent a makám szó?
– Az arab és perzsa kultúrában sajátos hangszereken vagy énekhangon előadott komponált zenét jelent. Abban nem vagyok biztos, hogy ezt akkor is tudtuk, amikor a nevet választottuk.
– Egyébként is vonzódtak a keleti dallamokhoz. A zenekar egyik jellegzetes hangszere volt a szitár és a tabla. Hogyan ismerkedtek meg az észak-indiai klasszikus zenével?
– Akkor ez benne volt a levegőben. A világhírű indiai szitárművész, Ravi Shankar zenéjét játszotta a rádió, a televízió, és voltak lemezei is. Tőle tanult szitározni a Beatlesből George Harrison. Én meg Kozma Andrástól, aki szintén Ravi Shankar-tanítvány volt. A mozikban játszottak egy filmet, amelyben az akkori legnevesebb popzenészek álltak ki Bangladesért. A filmben Ravi Shankar is játszott az együttesével. Elképesztően jól szólt, meg akartam ismerni ezt a zenei kultúrát. A magyarok egyébként is nagyon tehetségesek abban, hogy a sajátjuk mellett más kultúrák művészetét is magas fokon műveljék. Tizennégy évig voltam a Fonó Budai Zeneház művészeti vezetője, és ott is az volt a vezérgondolatom, hogy a szokásos magyar mellett legyen csángó, bolgár, ír táncház is, és volt idő, amikor argentin tangót és ír sztepptáncot is lehetett tanulni nálunk.
– Ugorjunk vissza egy kicsit az időben… 1986-ban Zolnay Pál az MTV megrendelésére filmet készített a Makámról, a Hungaroton pedig szerződést kínált önöknek, és nem sokkal később el is készült első önálló lemezük, a Közelítések. Ez nem kis dolog volt akkoriban.
– Mivel nem énekeltünk, hanem hangszeres zenét játszottunk, nem voltak többféleképpen értelmezhető szövegeink, talán ezért nem tartottak bennünket veszélyesnek. Egészen más volt a helyzet azokkal az együttesekkel, amelyek dalokat adtak elő. Mondok egy példát: „Csillagok, ne ragyogjatok, csillagok, megvakulok” – énekelte a Kex együttesben Baksa-Soós János. Mire gondolt akkor az ember? Természetesen a vörös csillagokra, amelyekkel tele volt az egész ország. Vagy amikor az Illés együttes azt énekelte: „Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ…” Akkoriban sok helyütt Kádár képe volt a falakon. Csak felnéztünk rá, és tudtuk, hogy mit gondoljunk.
– Úgy tudom, Zolnay Pál filmjének a címe, az Utcazenészek miatt kisebb botrány keveredett.
– A nyolcvanas években még nem voltak utcazenészek Budapesten. Koldulásnak számított, és ugye a szocializmusban nem lehettek koldusok. Amszterdamban, Hágában láttuk, hogy a profi zenészek is kimennek az utcára játszani. Persze nem a pénzkereset miatt, csak éppen megmutatni a világnak, mit tudnak. Mi is kiálltunk a Vörösmarty térre. Ezt akarta megmutatni Pali, ezért lett a film címe az, ami. Ám rátartiak voltunk, hogy mi hivatásos zenészek vagyunk. Egy erőszakos tévés producer miatt végül mégis ez maradt a cím. Nehezen fogadtuk el.
– A rendszerváltást hogyan élte meg az együttes?
– Eufória volt. Naivak voltunk, elhittük, hogy minden megváltozik. Ugyanakkor az is kiderült, hogy az együttes tagjai többféleképpen gondolkodnak a világról. Szétváltunk, újfajta formációk jöttek létre. Mivel a Makámnak a zeneszerzője és az alapítója voltam, én vittem tovább a nevet.
– Tizenöt évnyi hangszeres zene után dalokat kezdett komponálni. Mit szólt ehhez az együttes többi tagja?
– Nem mindenki nézte jó szemmel. Azt hiszem, minden alkotónál úgy van, hogy művészete ugyan alapvető dolgokban nem változik az évek folyamán, de sok minden másban igen. A hosszú, parttalan improvizációk után nagyon izgatott, miként is lehet a mondanivalómat belefoglalni rövid, néhány perces dalformába. A zenei múltamat nem tagadtam meg, mert ugyanazt a kulturális sokszínűséget, amely az improvizatív időszakunkban is jellemző volt a muzsikánkra, a dalokba is beletettem. A „műfajváltásnak” köszönhetően a zenekar népszerűsége is hihetetlenül megnőtt. Hatalmas ereje van a megszólítottságnak, ez egy másfajta kapcsolat a közönséggel. Ez nekem is újdonság volt. Meg az énekhang. Lovász Irén, Bognár Szilvia, Palya Bea, Szalóki Ági, Herczku Ági – a legkiválóbb hazai énekesnők szinte mind megfordultak a Makámban, később pedig Korzenszky Klári, Hornai Zóra, Bede Sári és most Magyar Bori.
– Melyik volt a legnépszerűbb lemezük?
– A 2003-ban megjelent Anzix – amely a balkáni háborúra reflektál – többféle sikerlistára is felkerült, és szerintem a 9 colindát, amely karácsonyi, adventi dalokat tartalmaz, legalább annyira kedvelték. Azóta is minden évben eljátsszuk az Avilai Nagy Szent Teréz-templomban. Nagy siker volt az első gyereklemezünk, a Szindbád is. A Fonó Records igazgatója kért fel, hogy készítsünk gyereklemezt. Bár eleinte kicsit értetlenkedve fogadtam a felkérést, miután meghallgattam néhány akkori gyerekalbumot, a rendkívül vegyes színvonal erős löketet adott, hogy hozzálássak a komponáláshoz. Pannonhalmára mentem – a mai napig visszajárok a monostorba, nagyon ihlető környezet –, és két hét alatt megírtam a Szindbád anyagát.
– Többektől hallottam, hogy Magyarországon a Makám alapozta meg a világzene műfaját. Ön is így gondolja?
– Ez túlzás, bár van igazságtartalma. Korábban is volt már világzene, csak akkor folknak nevezték. Annak idején Nyugat-Európában folkfesztiválokon léptünk fel, ahol autentikus népzenét is játszottak, és senki nem méricskélte, mennyi ebből az írott, mennyi az autentikus. Például a legutolsó, Szerelem című lemezünkön több népdalfeldolgozás is szerepel a magyar népdalkincsből válogatva, míg az album másik fele általam írott zene.
– Most mire készül?
– A gyerek- és bábszínházaknak írt zenékből kiválogatom a számomra legkedvesebb dalokat, és lemezre vesszük új énekesnőnkkel, Magyar Borival.
– És az írás? Néhány évvel ezelőtt megjelent egy verseskötete is Legolcsóbb mozi címmel. Születnek majd újabb költemények vagy prózák?
– Készül Az utolsó papírrepülő folytatása. Újabb és újabb mélyfúrásokat végzek a múltamban. Még mindig elementáris erővel törnek fel bennem a gyerekkorommal kapcsolatos emlékek, és követelik, hogy írjam meg őket.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.26.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
