Pierre Hadot (1922-2010) francia filozófus, filozófiatörténész, az ókori bölcselet neves kutatója. A lélek iskolája című könyve 2010-ben már megjelent egyszer magyarul. Az akkori és a mostani kiadványt is a Kairosz Kiadó gondozta, Cseke Ákos fordította.
A szerző kifejti: az exercitia spiritualia (lelki gyakorlatok) nem más, mint annak a görög-római bölcseleti hagyománynak a keresztény változata, amit szeretne bemutatni. Az exercitium spirituale terminus – mely megfelel annak, ami az aszkézis a görög nyelvű kereszténységben –, már jóval Loyolai Ignác előtt is létezett a latin nyelvű ókeresztény irodalomban. Ez az aszkézis azonban nem azonos azzal, amit ma mi keresztény aszketizmusként ismerünk, hanem inkább azokkal a lelkigyakorlatokkal rokon, amelyek az ókori filozófiai iskolákban jöttek létre.
Pierre Hadot emlékeztet rá: a lelkigyakorlatokat a hellenisztikus és a római filozófiai iskolákban lehet legjobban megfigyelni. A sztoikusok szó szerint gyakorlatnak nevezték a filozófiát. Szerintük a filozófia nem egy elvont elmélet előadása, még kevésbé szövegmagyarázat, hanem életművészet, tényleges, az egész lényünket igénybe vevő magatartás egy bizonyos élethelyzetben. A filozófiai tevékenység nem korlátozódik a megismerés területére, hanem az „önmagaság” és a lét rendjéhez tartozik: a filozofálás folytonos fejlődés, előrehaladás, amely során gyarapszunk a létben és jobbá válunk. A filozófia megtérés, mely felkavarja egész életünket, és teljesen megváltoztatja azt, aki filozofálásra adja a fejét. „A tudattalan által elhomályosított és a gondok által megtépázott hamis életállapotot autentikussá alakítja, és hozzájárul ahhoz, hogy az ember önmagára eszméljen, helyes képet alkosson a világról, és elérje a belső béke és szabadság állapotát.”
A lelkigyakorlatok célja a világról alkotott képünk megváltoztatása és személyiségünk átformálása. A lelkigyakorlat elnevezés kifejezésre juttatja, hogy ezek a gyakorlatok nemcsak a gondolkodást, hanem a személyiség egészét érintik, és világossá teszi a gyakorlatok igazi dimenzióját, vagyis, hogy segítségükkel az ember „felül tud emelkedni a szubjektív Szellemig, tehát az Egész perspektívájába tudja helyezni magát”.
A francia filozófus megvilágítja: minden filozófiai iskola úgy tartja, hogy a szenvedés, a zavarodottság és az öntudatlanság elsődleges forrásai a szenvedélyek: a rendezetlen vágyak és az eltúlzott félelmek. A gond eluralkodik az ember felett és megakadályozza, hogy igaz életet éljen. A filozófia elsősorban a szenvedélyek terápiájaként jelentkezik. Minden iskolának megvan a saját gyógymódja, de valamennyi az emberi élet és látásmód gyökeres megváltoztatására irányul. Ezt a lelkigyakorlatok segítségével valósíthatjuk meg. A lélek gyógyulásához szükség van a lelkigyakorlatokra – olvashatjuk a könyvben.
Piarre Hadot kiemelten foglalkozik a nagy ókori görög filozófus, Szókratész személyével és tanításával, bemutatva, hogy milyen hatással volt a nyugati hagyományra. Kifejti: külső megjelenése, „ez a már-már szörnyeteg, rút, torz és pimasz” alak Szókratész maszkja csupán. Ez az ő másik paradoxona: a rútság mellett a színlelés. Ahogy Nietzsche mondja: „Minden rejtett, hátsó gondolatokkal terhes, földalatti benne.” Szókratész álarcot visel, leplezi magát, úgy tesz, mintha tudatlan és pimasz volna. „Egész életén át csak mókázik és játszik az emberekkel.” Mondatait Alkibiadész athéni államférfi és hadvezér egy pimasz szatír irhájához hasonlítja, de – mint írja – szerelméről és állítólagos tudatlanságáról is elmondható, hogy azokat „csak kívülről öltötte magára, mint a faragott szilén” (A szilén a szatírokhoz hasonló, félig állati, félig emberi lény a görög mitológiában – B. D.). Szókratésznek olyan jól sikerült a színlelés, hogy mindmáig kiismerhetetlen maradt. Az önmagát leplező Szókratész lett a maszkja azoknak, akiknek szükségük volt rá, hogy elrejtőzzenek. Tőle vették a rejtőzködés gondolatát, és azt is, hogy az irónia álarcában lépjenek elő. Így fonódott Szókratész alakja köré egy rendkívül bonyolult irodalmi, pedagógiai és pszichológiai jelenségegyüttes.
A kötet írója emlékeztet rá: Platón szinte valamennyi szókratikus dialógusában van egy pont, ahol a beszélgetőpartnerek elbizonytalanodnak és elbátortalanodnak. Nem tudják, lehetséges-e tovább folytatni a beszélgetést. Ekkor lép közbe Szókratész: magára veszi a többiek zavarát, kételyeit, szorongását, a dialektikus kalandban rejlő kockázatot: felcseréli a szerepeket. Ha kudarcról van szó, az az ő kudarca lesz. Lehetővé teszi beszélgetőtársai számára, hogy saját énjeiket Szókratész alakjában pillanthassák meg, vagyis hogy saját bizonytalanságukat áthárítsák rá, és ezáltal újra bizalommal legyenek a dialektikus kutatás, a logosz iránt.
Pierre Hadot felidézi, hogy Johann Georg Hamann (1780–1830) német filozófus, író és lantjátékos Szókratészi érdemes gondolatok című írásában Szókratész maszkját veszi magára, és e maszk mögött Krisztus profetikus alakját sejteti. Ami Hamann-nál csak átmeneti jelenség, a nagy dán keresztény filozófusnál és teológusnál, Kierkegaard-nál (1813–1855) alapvető és egzisztenciális magatartássá válik. Ez már az álnevek használatából kiderül. Kierkegaard a legtöbb művét álnéven publikálta: Viktor, Eremita, Johannes Climacus. Pierre Hadot szerint ez nem pusztán kiadói trükk: Kierkegaard előbb esztétaként, majd moralistaként beszél a kereszténységről, hogy tudatosítsa kortársaiban, hogy ők egyáltalán nem keresztények. „A művész a félig hívő moralista maszkját veszi magára, hogy legmélyebb hitéről beszélhessen.” A dán filozófus teljes mértékben tudatában van annak, hogy ez egy szókratikus eljárás: „Az egész életmű átfogó szempontjából tekintve az esztétikai termés megtévesztés, ebben rejlik a pszeudonimitás (álnévviselés) mélyebb jelentése. De hát a megtévesztés mégiscsak csúnya dolog! Erre azt felelem: az ember ne hagyja magát megtéveszteni a megtévesztés szótól. Megtéveszthetünk valakit az igazság dolgában, de emlékezzünk csak a jó öreg Szókratészra, aki megtévesztéssel vezet el az igazsághoz. Sőt, igazából csakis úgy vezethetjük rá az igazságra az olyan embert, aki érzékcsalódás foglya, hogy megtévesztjük.”
Pierre Hadot megkülönbözteti a megtérés két formáját: az episztrophét, ami visszatérés önmagamhoz, és a metanoiát, ami önmagam átalakítása. Egyúttal figyelmeztet: meg kell próbálnunk belehelyezkedni a másik ember szemszögébe, és hűen Jézus intelméhez, alkalmaznunk kell a gyakorlatban „az ismert szabályt”: ne tedd meg mással azt, amit nem szeretnél, hogy veled megtegyenek. A francia gondolkodó Immanuel Kantra is hivatkozik, aki azt mondta: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyszersmind a mindenkor általános törvényadás elveként érvényesülhessen.” Kant kijelentése egy olyan törvénynek ad hangot, amelyet az ember saját maga ír elő saját maga számára, és amelyet létfontosságúnak tart. „Ezt a törvényt nem kívülről erőltetik ránk, hanem belülről fakad: megvan az az előnye, hogy semmiféle dogmára nem utal.”
A kötet fordítója, Cseke Ákos Utószavában reményét fejezi ki, hogy e munka második kiadása révén „Pierre Hadot remek olvasókra lel, akik Hadot hatására nemcsak Epiktétosz, Marcus Aurelius vagy Platón magyarul is olvasható műveit veszik majd kézbe, hanem – Hadot szándékának megfelelően – saját életüket, önmagukhoz és másokhoz fűződő viszonyukat is máshogy olvassák, tovább formálják, jobbá alakítják”.
Pierre Hadot: A lélek iskolája – Lelkigyakorlatok és ókori filozófia, Kairosz Kiadó, 2026.
Fotó: Kairosz Kiadó
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
