A tegnapi felfüggesztés után jelen állás szerint a Népszabadság – legalábbis abban a formájában, ahogyan eddig ismertük – megszűnt létezni. Ezzel nem halt meg a demokrácia, nem pusztult el a sajtószabadság – de semmi olyasmi se történt, aminek akár hardcore jobboldaliként is örülni lehetne.
A különböző portálokon és mindenekelőtt a Facebook kommenthadszínterén folyó küzdelemben két narratíva bontakozik ki. Az egyik szerint a napilap megszűnése a diktatúra kiépülésének betetőzését, a véleményszabadságra mért halálos erejű ütést jelent, és minden, magát demokratának valló embernek kötelessége rohanni a Kossuth-térre, hogy szolidaritását fejezze ki a felfüggesztett (és minden bizonnyal hamarosan már kirúgott) baloldali újságírók mellett.
Nincs igazuk. Orbán nem Putyin, mert nem ölet meg újságírókat (az egyetlen ismert ember, akiről széltében hosszában híresztelik, hogy kinyíratott valakit, az éppenséggel egy egykori újságíró, mai sportvezető, remek kapcsolatokkal a mindenkori hatalom felé). Putyin nem Erdogan, mert Magyarországon egyetlen újságírót sem csuktak le (az egyetlen újságíró, akit letöltendő börtönre ítéltek, az atomfideszes Bencsik András volt még 2004-ben, akit az akkor kormánypárt egyik prominense, Mécs Imre jelentett fel rágalmazásért.) Magyarországon sajtószabadság van, mert mindenki azt ír, és mond, amit akar, és ezért nem kell féltenie az életét, vagy a szabadságát. Ez triviális politológiai tény.
De ettől még semmi okunk elégedetten hátra dőlni, és a Népszabadság-ügyet egy legyintéssel besorolni a korábbi soktucatnyi libsi rinyálás közé.
Bővebben!
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
