Petőfi Sándor (1823–1849) alakját legendák övezik, de életének azok a szemtanúi, akikkel rokoni vagy baráti kapcsolatban állt, nagyon sok érdekes és a költő egyéniségét plasztikusan bemutató, megbízható adatokkal hitelesített jellemrajzot készítettek róla, képben és/vagy írásban. Különösen diákéveinek eseményei – és nem ritkán kalandos fordulatai – kelthetik fel kíváncsiságunkat, hiszen ekkor még csak legszűkebb környezete sejthette, hogy egy kivételes emberrel van dolguk.
A költő másodunokatestvére, Orlai Petrich Soma (1822–1880), aki később festőművészként vált közismertté, az 1840-es évek elején diáktársa volt Pápán, de a rokonoknál is együtt voltak a nyári szünidőben. Később egy kissé talán idealizált képet is festett a már országos hírű Petőfiről, de egy hosszabb visszaemlékezést is írt azokról az eseményekről, amelyeket diákkorukban közösen éltek át.
Egy alkalommal vadászni voltak és már hazafelé baktattak, amikor egy nyúl ugrott fel előttük. Persze mindketten rálőttek, majd napokig azon vitatkoztak, hogy ki is találta el. Később egy félreértés adott okot Petőfi duzzogására. Orlai szerette a zenét és legszívesebben zongorázott volna, de a családban nem volt ilyen hangszer, ezért egy spanyol gitár húrjait pengette és önmaga énekét kísérte vele.
A hangja ugyan nem volt különleges, de Petőfi mégis úgy hitte, hogy annak a szomszéd faluból látogatóba érkezett leánynak akar kedveskedni, akibe akkoriban ő kicsit szerelmes volt.
Meg is fenyegette Orlait, hogy legközelebb összetöri a gitárját, ha ismét szerenádot adna a leánynak. Mint később a festő megjegyezte: „Végre azonban sikerült megnyugtatnom őt, hogy eszem ágában sem volt cérnahangommal reménye szálait összetépni.”
A nyári szünetet követően Orlai Sopronban lett diák, míg ugyanott a Selmecbányáról „eltanácsolt” Petőfi katonának állt. Orlai írja:
Megérkezésünk utáni napon korán reggel Petőfi a kaszárnyába ment, s még aznap, mint Goldner-ezredbeli katona, zöldhajtókás, sárgapitykés frakkban köszöntött be hozzánk.”
Hogy akkor miért választotta a katonaságot a továbbtanulás helyett, azt egyrészt a szükséges anyagiak hiánya, másrészt a színészi pálya iránti – tulajdonképpen reménytelen – sóvárgása magyarázza. Végül a katonaságtól egy derék orvosnak köszönhetően megszabadult és 1840-ben unokatestvérével Pápán jöttek ismét össze.
Orlai egyrészt a saját, eleve szűkös szállását osztotta meg vele, másrészt igyekezett számára némi jövedelmet is kínáló házitanítói állást szerezni. Miután Petőfinek a kézírása nagyon szép volt, Orlainak sikerült őt beajánlania írnoknak egy ügyvédhez, aki némi pénzt is fizetett a szolgálataiért. Petőfinek a pápai kollégiumban az intézmény egyik legnépszerűbb és legkiválóbb tanárának, a hetényi születésű Tarczy Lajosnak (1801–1881) a támogatásával sikerült tanulmányait folytatnia, noha időnként eltűnt Pápáról és hol Pozsonyban, hol Győrben bukkant fel. Később ismét visszatért Pápára, ahol a következő – kis híján tragikusan végződő – eset történt.
1842 nyarán „teljes napfogyatkozás volt látható Magyarországon – írja Orlai –, s mi e tünemény kedvéért a város szélére mentünk ki, hogy azt teljes pompájában láthassuk.
Amint a nap fényes tányérja fogyni kezdett, Petőfi föltette magában, hogy annak elfogyásáig bele fog nézni, s csakugyan intésem dacára sem vette le arról tekintetét. De amint az első sugár igen éles hatással ismét kilövellt, Petőfi szemeire csapta tenyerét, s egész hazáig karon kellett őt vezetnem, s csak napok múlva szűnt káprázata, de balszemének ez annyira ártott, hogy avval sosem látott többé tisztán.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/51-52. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
