Perzsa táj magyar ecsettel

Perzsa táj magyar ecsettel

Varga-Sinai Gizellának utazás az élete. A történet akár ott is kezdődhetne, hogy az operaénekes lánya a Kádár-rendszer elől távozott Bécsbe. Művészetet tanult, majd perzsa férjét követte Pahlavi sah Iránjába, ahol átélte a hetvenes évek végén a forradalmat és az irak–iráni háborút is. A festőművésznek a Várkertbazárban nyílt Útleírás című kiállítása.

Iránban egy biciklin ülő nő már lázadásnak számít – mondta egy interjújában. Ön viszont több évtizede elismert művészként dolgozik az országban. Mi is az igazság a nők iráni helyzetét illetően?
– A politika folyton változik. Már kerékpároznak a lányok, de azért még óvatosan. A szabadság abban a keretben értelmezhető, amely adott. Iránban ma már egyetemre járnak és a politikába is beleszólhatnak a nagyon vallásos családok lányai is, akiket korábban nem akartak még iskolába sem engedni. Emlékszem, amikor kitört az irán–iraki háború, teljesen elkeseredtem. Felgyülemlett bennem minden: a világháború közepén születtem, a vasfüggöny mögül eljöttem, és most is fölborul az életem. Akkor kezdtem még jobban belemerülni az iráni irodalomba, és Omar Hajjám verseit olvasva született meg a Vak babák sorozatom. Úgy éreztem, tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint egy játék baba, amely eltört, kidobják az árokba, és vége. Mindennek ellenére közben ott van a babák arcán a letörölhetetlen mosoly. Ebbe a sorozatba tettem bele az ellenállásomat, a mérgemet és a dacomat. Az élet egy óriási kör. Háborúk és békék korszakai váltják egymást, de a végén csak egyvalami fontos, hogyan lehet embernek maradni ebben a viharban, és mint művész hogyan tudod ezt kifejezni.

– Hamar otthonra lelt Iránban, és a helyiek is gyorsan befogadták. Mégis: keresztény kultúrából érkezett muszlim környezetbe. Nem jelentett ez törést?
– Tulajdonképpen nem, mert szerintem mindenben az emberi hozzáállás számít. A magyar kultúrában gyakran megjelenik a keletre vágyódásunk, akár példaképemnél, Ady Endrénél s megannyi képen is, elég csak elmennünk a Magyar Nemzeti Galériába. Az élethez kell a misztikum, a titokzatosság, ebben a világban pedig akad belőle bőven. Ezzel az elvágyódásérzéssel mentem Iránba, ahol úgy éreztem, mintha hazatértem volna. Nem voltam idegen. Az irániak sok mindenben hasonlítanak a magyarokra. Ők is a történelem viharában edződtek, hazájuk egyfajta átjáróháznak számított, évszázadokig küzdöttek különböző népek invázióival. Mi, magyarok is kapu voltunk nyugat felé. Az irániak kedvessége és kissé link mentalitása is olyan, mint a miénk.

– Amikor Iránba érkezett egy perzsa férfi feleségeként, az állampolgárság felvételekor fel kellett vennie a muszlim vallást is. Ez sem jelentett problémát?
– Hogy a vallását ki mennyire gyakorolja vagy nem gyakorolja, az személyes dolog. Nálunk ez sosem okozott problémát. Amikor Bécsbe kerültem, apácák vettek a szárnyaik alá, akik egy diákszállót vezettek. Akkoriban közelről tanulmányozhattam a hitéletet, megtanultam tisztelni a különböző vallásokat.

– Műveiben egyszerre van jelen a perzsa és a magyar szimbolika. Ezt hogyan fogadták Iránban?
– Először meglepődtek. Pahlavi sah idejében érkeztem ki. Ekkor Teheránban a különböző izmusok hódítottak. Ez volt az a korszak, amikor rengeteg iráni fiatal ment külföldre, és hazahozták kinti tapasztalataikat, élményeiket. Az iráni művészetben egyszerre voltak jelen a francia jellegzetességek és az amerikai vad nonfiguratív, absztrakt irányzatok. Én ehhez képest figuratív, expresszionista képeket festettem, ráadásul a mindennapi életüket próbáltam megmutatni. Közben egyre közelebb kerültem az irodalmukhoz is, eredetiben olvastam Omar Hajjám műveit. Csodálkoztak is, hogy a magyarok ismerik a perzsa költészetet, hogy nálunk megjelentek a műveik, ráadásul több fordításban is.

– Ismert rendező férje filmet forgatott önről. Sugárzik belőle a személyisége iránti tisztelet, szeretet és elismerés. Ez is mintha cáfolná azt az előítéletet, hogy Iránban a férfi és nő nem lehet egyenrangú…

– Még mindig sok az előítélet ezzel kapcsolatban. Azt vallom, hogy az iráni nők „nagyon anyák”. Oroszlán módjára küzdenek gyerekeikért és családjukért. Ezért nagy tisztelet övezi őket. Már gyerekként, a szocialista korszakban is éreztem, hogy Európában ez mennyire megváltozott. Ha Iránban a nő dolgozik is, külön tiszteletben van része. Vannak kivételek, előfordulnak tragédiák, de az a jellemző, hogy a férfiak nagy becsben tartják a nőket, anyákat, feleségeket.

– A nők saját jogukon is lehetnek valakik, nem csak a férjükkel együtt határozzák meg magukat?
– Ez attól függ, ki milyen társadalmi, szociális helyzetben él. A művelt asszonyoknak jelentős szerep jut az iráni társadalomban és a politikában. Vannak köztük orvosok, ügyvédek, akik tényleg csodálatos dolgokat visznek véghez annak ellenére, hogy véleményem szerint az iszlám jogok valóban elég régimódiak.

– Milyen szerep jutott az ön által vezetett női festőcsoportnak?
– Tizenketten voltunk abban a csoportban, most takaréklángon ég: mindenki a maga munkáját végzi. Csodás időszak volt. Hét év alatt huszonhét kiállítás belföldön és külföldön. Az volt a küldetésünk, hogy asszonyoknak, művészeknek lehetőséget adjunk bizonyítani, hogy lehet ebben az országban alkotni és önmegvalósítani. Részünk lehet abban is, hogy ma már a művészeti felsőoktatásban tanuló diákok hatvan százaléka nő. Ez óriási dolog, az új generáció tagjai között nagy művészek vannak, úgyhogy a munka nem volt hiábavaló.

– Tisztikeresztet is kapott a magyar kultúra őrzéséért, az iráni közösségben végzett munkájáért. Mennyire öszszetartó az iráni magyar közösség?
– Kevesen vagyunk. Egy barátnőmmel vezetjük a közösséget. Ő hetven éve él Iránban, és már a 96. évében van. Gyenge Irénnek hívják, erdélyi, és táncosnőként került az országba egy akrobatacsoport tagjaként. Ezután negyven évig vezette a Paprika éttermet. Büszke vagyok rá, hogy segítségemmel sikerült elérni az illetékeseknél, hogy 92 évesen megkaphassa a magyar állampolgárságot, hiszen amikor Iránba érkezett, a születési helye alapján románnak számított, de mindig is magyar útlevélre vágyott. Mondhatni, az volt az utolsó kívánsága, hogy el is juthasson még vele Magyarországra. A kolónia tagjai jönnek és mennek, többnyire olyan fiatalasszonyok, akiknek perzsa férjük van. Számomra fontos az iráni–magyar kettősség, mindig is őriztem és ápoltam magamban. Ez mindenkiben benne van, aki ingázik a két ország között. Ha egy évig nem jövök haza, már honvágyam van, s ez fordítva is igaz. A mostani kiállítás megnyitóján nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam. Az az igazság, hogy hosszú idő telt el. Kicsit olyan, mint a mesében, amikor egy fiatal elmegy kincset keresni, és mögötte bezáródik a hegy. A hazámnak, talán mondhatom, sikerült bizonyítanom, de szerettem volna, ha szüleim is részt vehetnek ebben az utazásban. Ők most már felülről figyelnek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 14.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »