Teljesen érthetetlen és az európai kultúrától idegen magatartás, hogy még mindig nem valósult meg a magyar kar a marosvásárhelyi orvosi egyetemen, nem teljesültek a tanügyi törvénybe foglaltak – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Vizi E. Szilveszter Széchenyi-nagydíjas orvos, professzor. A Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke (2002–2008) beszélt lapunknak székely gyökereiről, a csíksomlyói pápalátogatásról, és arról, hogy mire büszkék ma a magyarok.
– Nagyon aktív életet él, nemrég jött haza a tengerentúlról, többek között részt vett az USA Nyugati Parti Magyar Tudósklubjának jubileumi rendezvényén. Hogyan látják Magyarországot az Egyesült Államokból?
– Úgy látják, hogy jó magyarnak lenni. A nagyvilágban élő magyarok büszkék arra, hogy Magyarország mind a gazdaságban, mind a nemzetközi életben jól szerepel. Büszkék arra, hogy Magyarország a kis nemzetek érdekeinek a szószólója. Szeretik bennünk, hogy mi nem a politikai beszédek divatos stílusát használjuk, hanem kimondjuk, amit gondolunk, éspedig azt, hogy a világ valamennyi nemzetének joga van büszkének lenni kultúrájára, múltjának napos oldalaira, miközben a keresztyén felfogás a bocsánatkérést is magában foglalja az esetleges tévedésekért. Összességében büszkék arra, hogy Magyarország a keresztyén Európa megtartásának harcosa, a zsidó-keresztyén hagyományokon kialakult európai és észak-amerikai tudomány, gondolkodásmód támogatója.
– Évről évre megszervezi a Magyarország Barátai Alapítvány elnökeként a tagság találkozóját. Barátokra mindig szükség van, és bizonyára hálásabb velük törődni, mint az ellenfelekkel, netán ellenségekkel.
– Magától értetődő, hogy az ilyen magatartású országnak vannak bírálói, akik nem örülnek a sikereknek. Azonban a világban élő sikeres magyarok többsége, közülük számosan a határon túli területekről, a dicséret hangján szólnak az anyaország egyre hangsúlyosabb, példaértékű támogatásáról, ami az óvodától az egyetemig terjedő oktatás, a kultúra, a magyar identitás fenntartását szolgálja.
– Az utóbbi időben komoly nézeteltérés alakult ki a budapesti innovációs minisztérium és a Magyar Tudományos Akadémia között. Akadémikusként, a testület egykori elnökeként mi a véleménye erről, melyek a kilátások?
– A tudósok többsége nem kételkedik a célokban, egyetért azzal, hogy a magyar tudomány alapkutatással foglalkozó szereplőinek is segíteniük kell a magyar innovációt, a magyar fejlesztéseket. Már az első Orbán-kormány előnyben részesítette azokat a pályázatokat, amelyek felfedező és a gazdaságot élénkítő kutatásra épültek. A kérdés az, hogy mindezt hogyan valósítja meg az innovációs minisztérium és az akadémia vezetősége. Nos, erről folynak a tárgyalások.
– Nehezen elképzelhető, hogy a magyar kutató anyagi megbecsültsége elérje a nyugati szintet, bár a jövedelmezés mellett legalább annyira fontos a kutatási szabadság, a kedvező alkotási hangulat is. Úgy tűnik, hogy a magyar társadalom nem a legkedvezőbb támogatást nyújtja, vagy nagyok lennének az igények?
– Tudomásul kell venni, hogy a világ nagy tudományos közösségében kalákában dolgoznak. Meglehet, az egyik tudós, tudóscsoport felfedezéseit egy másik használja fel, és egy harmadik tudja a gazdaságba átformálni az eredményeket. Miközben a nemzetek helyét a világban nem a nagyságuk, hanem a szellemi tőkéjük határozza meg. Meggyőződésem,
A kisközösségek, majd az egész nemzet kohéziója hihetetlen energiákat képes felszabadítani, és a pénzügyi tőkét megalapozza. Mondhatni, az Újszövetség szeretetkánonja anyagi tőkévé változik. Az anyaország, a határon túli és a diaszpórában élő magyarság szellemi-gazdasági sikerei kölcsönösen erősítik egymást. Ugyanakkor a bizalmi tőke növelése az ember-ember közti kapcsolatok javulásához járulhat hozzá.
– A professzor úr rendszeresen bejár a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetbe, amelynek hosszú ideig igazgatója volt.
– Még mindig dolgozom, cikket írok, könyvet jelentetek meg. A nem szinaptikus ingerületátvitellel kapcsolatos eredeti felfedezésem, amivel az egész világon elismerést szereztem, még tartogat kutatni valót.
– Tavaly februárban elhunyt Kallós Zoltán, a magyar Corvin-lánc egyetlen erdélyi tagja. Éppen két nappal korábban nevezték ki önt a díjazottak alkotta Magyar Corvin-lánc Testület elnökének. Melyek a teendők, a kihívások?
– Működésünk lényege olyan személyeket találni, akik jelentőset cselekedtek, ugyanakkor példaképül szolgálnak. A Corvin-lánc Testület feladatai közé tartozik a múlt és a jelen tapasztalatainak a felmutatása, követendő életpályák előtérbe helyezése a felnövekvő nemzedékek számára. Alapvető erkölcsi tanulságok levonása a múltból és a jelenből, hogy az új generációkhoz közelebb kerüljön a Kárpát-medencei és a világban élő magyarság. Az elhunyt tagok, így Kallós Zoltán óriási veszteség, akit előbb-utóbb pótolnunk kell.
– Nemrég kiderült, hogy ősei között lófőszékelyek vannak. Milyen érzés székely származásúnak lenni?
– Valóban, a családi legendárium része, egyetlen élő unokatestvérem, Vizi Erzsébet lánya, Rózsika egy levélre hivatkozva tett említést arról, hogy őseink egyike primipiláris levelet kapott Báthori Zsigmondtól. Életem során mindig nagy szimpátiával, együttérzéssel gondoltam a határon túli magyarokra, és érdekükben cselekedtem. Talán a székely szólalt meg bennem, amikor 2004-ben Székelyföld területi autonómiájáról beszéltem Bukarestben az akadémián szervezett konferencián. Egyébként a Kárpát-medencében a magyarság ezeréves története gyönyörű példája annak, hogy befogadó népként a befogadottak kultúrájából, gondolkodásmódjából beépítette a saját tudásába mindazt, amivel gazdagodhatott. Ugyanakkor a történelem hatására sokszor el kellett költöznünk, vagy éppenséggel szülőföldünk elhagyása nélkül más ország állampolgárai lettünk. De akárhova is kerültünk, kerülünk, a múltunk közös, összeér.
– Szívesen látjuk Erdélyben, ősei falujában, a Hargita megyei Jenőfalván. Éppen a szomszédos falu szülötte Pál-Antal Sándor akadémikus, Gábor Áron-díjas történész. Többek között a székelyföldi autonómia melletti kiállása okán a jövő esztendőre erre a díjra terjesztettem fel a professzor urat. Ha fizikailag nem is, de lélekben bizonyára jelen lesz Csíksomlyón a június elsején esedékes pápalátogatáskor, a legújabb „csodálatos tanúságtételen”.
– Sokáig értetlenül álltunk, hogy Róma püspöke eddig a világ keresztyénségének egyik csodálatos demonstrációján, a csíksomlyói búcsún nem vett részt. Gyakorló katolikusként csak örömmel tudom nyugtázni, hogy Ferenc, az egyszerű emberek pápája Csíksomlyón szentmisét tart, és találkozik a Nyeregben megjelenő magyar, székely emberekkel, függetlenül azok vallási hovatartozásától.
– Bizonyára követi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem sorsát. Mi a véleménye a két egyetem egyesítéséről és a legutóbbi fejleményekről?
– Az egy szégyenfolt. Teljesen érthetetlen és az európai kultúrától idegen magatartás, hogy még mindig nem valósult meg a magyar kar, nem teljesültek a tanügyi törvénybe foglaltak.
– Erdélyi nagyjaink közül gyakran idézi Kányádi Sándort, de Orbán Balázst is, a legnagyobb székelyt, akivel immár összeköti ősei székely eredete. Mit üzen a példájuk?
– Orbán Balázs példája is igazolja, hogy a magyar nemzeti múlt ápolásában, az építkezésben feltárulkozó tevékenysége a nemzeti tudományt erősítette. Ahogy Kányádi a kisebbségi létben versben-írásban rá tudott mutatni a magyar közösségekben megjelenő nemzeti érzés fontosságára, amiből ma is tanulhatunk.
– Beszélgetésünk összegzéseképpen milyen jövőbe mutató gondolatot fogalmazna meg?
– Éppen a napokban befizettem, a Nyilas Misi tehetségkutató program keretében egy erdélyi diáknak az iskoláztatását fedezem. Kötelességemnek tekintem, mert ez a fajta magatartás tette lehetővé, hogy Európa közepén egy kis nemzet egy egészen furcsa nyelvvel meg tudott maradni, és ezeréves államiságával, sajátos kultúrájával nagyon sokat adott a világörökségnek. Miközben megvívta a maga küzdelmét saját országa és mások szabadságáért. Ezt nevezem magyar csodának, ami példaként szolgálhat más nemzetek számára.
Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »
