Pecze Károly: A feljutás az egész csapat sikere volt

Pecze Károly: A feljutás az egész csapat sikere volt

Pecze Károly: A feljutás az egész csapat sikere volt Elek Zoltán2025. 06. 24., k – 18:10

A DAC labdarúgócsapata majdnem napra pontosan 40 éve nyerte meg a Szlovák Nemzeti Ligát és első alkalommal jutott fel a csehszlovák föderális ligába, vagyis az akkori élvonalba. A jubileum kapcsán a csapat edzőjével, Pecze Károllyal nosztalgiáztunk.

„Nagyon örömteli, hogy lehetőségem van visszaemlékezni. Amikor megkerestek a dunaszerdahelyiek, már kétszer nem sikerült feljutniuk, én pedig előtte három évet lehúztam a zsolnaiaknál és a Slovannál is, ahol már a föderális ligában dolgoztam. Ez az edzői pályafutásom felfelé ívelő időszaka volt, így azon törtem a fejem, hogy elvállaljam-e. 

Sosem jártam addig a Csallóközben, Dunaszerdahelyre akkor utaztam először, mikor felkértek edzőnek. Mikor odaértem, és megláttam a régi falelátót, meg is fordult a fejemben, hogy »Hová jöttem én?«, és lehet vissza kéne fordulnom 

– emlékezett vissza a kezdetekre a DAC legendás edzője. – Aztán találkoztam Weisz Mihály klubelnökkel és a segítőivel… Végül meggyőztek, és úgy gondoltam, ez az a különleges lehetőség, amikor visszalépek egy lépcsőfokot, de utána nagyot ugorhatok. Persze megvolt a kockázata, hiszen Vladimir Hrivnáknak, Štefan Jačianskýnak és Szikora Gyurinak sem sikerült, pedig ők is nagynevű játékosok és megfelelő háttérrel rendelkező edzők voltak. Benne volt a pakliban, hogy egy nagy sziklát gördítek a szépen induló pályafutásom elé, de az is, hogy még jobb lesz. Szerencsére még jobb lett” – mondta Pecze, aki hozzátette, hogy Weisz részéről a feljutás jutalmaként, némileg tréfásan, az is felmerült, hogy nemcsak új stadiont építenek majd, de a tréner még szobrot is kaphat a város főterén.

Nem volt könnyű

Az előző években a besztercebányaiak és a ligetfaluiak húzták keresztül a sárga-kékek számításait és jutottak fel, de az 1984/85-ös szezon sem volt sétagalopp. „A nyitraiaknak volt már tapasztalata az élvonalból, míg nálunk szinte csak nekem volt ilyen múltam. Igazi párviadalt vívtunk, mi is, ők is hibáztak. Fontos volt, hogy amikor rosszabbul is ment, meg tudtuk tartani az előnyünket, így a végére nőtt a különbség, és az utolsó meccsek már nem számítottak. 

Támadófocit játszottunk, ami biztosította a tizenkettedik játékost, a nézők mindig megtöltötték a lelátókat. 

Ez utóbbi volt az, ami engem is meggyőzött, hiszen nincs jobb sem a játékosoknak, sem az edzőnek annál, amikor kijárnak a mérkőzéseikre és drukkolnak is. Dunaszerdahelyen mindenki magáénak vallotta a csapatot. Sokszor elmondtam már, nekem, aki Szepsiben nőttem fel és magyar iskolába jártam, olyan volt Zsolna és Pozsony után, mintha hazajöttem volna. Az első perctől otthon éreztem magam a DAC-nál” – emelte ki a 79 esztendős edző, aki bár elmondása szerint az utóbbi éveket leginkább szlovák környezetben töltötte, most is hibátlanul mesélt nekünk magyarul.

Audi–Tóth–Majoros

Az akkori játékosok közül legtöbben a legendás támadóhármasra emlékeznek, de Pecze szerint csapatként tudták elérni a sikert, és ma már ritkaság, hogy akkor mindenki évekig meghatározó ember tudott lenni a saját posztján. „Az a bajnoki cím és feljutás egyértelműen az egész csapat sikere volt, de mindenhol vannak azért szebben csillogó gyémántok. Az Audi–Tóth–Majoros csatársor rengeteg gólt szerzett. 

Én először csak hallgattam, mikor Gyuri (Majoros György – szerk.) elment a balszélen, és a közönség máris azt kiáltotta, hogy »Laci, bólints!«. Én még össze sem raktam, hogy mire gondoltak, de Gyuri tudta, hová kell beadni, középen jött Laci (Tóth László – szerk.) és már fejelte is be a labdát a kapuba. 

De megemlíthetném Karol Krištofot, Hodúr Janót, Horváth Józsit, akik a középpályán dolgoztak megállás nélkül, vagy Sipos Vilit a védelemből, de tényleg mindenkit fel tudnék sorolni. Mindenkinek nagyon fontos szerepe volt. Persze azért hozzászoktak a Nemzeti Ligához és mikor felkerültünk, akkor nagy pofonokat kaptunk idegenben. Ez jó ébresztő volt, hogy más a színvonal, mint amit eddig megszoktak. De visszatérve még a feljutáshoz. Három a magyar igazság, és harmadik nekifutásra sikerült elérni a célt” – tette hozzá a szakember, aki manapság már érzi a régi sérülések következményeit, de rendszeresen teniszezik, golfozik és szívesen tölti idejét a Zsolnához közel fekvő víkendházában is. Ha pedig már ott jár, akkor sokszor megnézi, hogyan „dolgoznak az utódok” az MŠK-nál, de a Slovan, a Trnava és természetesen a DAC mérkőzéseire is kijár. A Csallóközben rendre kedvesen fogadják, de érezve az új hullámot, már egy másik korábbi csapatához, a Győrhöz is visszatért a közelmúltban: 

„Nem tudom elképzelni, hogy csak otthon a fotelben ülve, feltett lábakkal nézzem a meccseket.”

Hírdetés

Érdekes

Jaroslav Červeňan, Alexander Farkas, Ján Veselý, Audi György, Peter Bartoš, Csiffári István, Ľubomír Čertek, Halag Ferenc, Ján Hodúr, Horváth József, Kalmár László, Ján Kapko, Karol Krištof, Jozef Krško, Pavol Leškiv, Dušan Leško, Majoros György, Peter Michalec, Pavol Mucha, Nagy Jaroslav, Ján Neshyba, Sipos Vilmos, Tóth László.

Vezetőedző: Pecze Károly, másodedző: Dušan Abrahám.

A feljutó DAC kerete A közönség segített

„Abban az időben nem úgy volt, mint most, hogy egész edzői stábok dolgoznak a csapat mellett. Még a Slovannál sem volt kapusedző vagy erőnléti edző, mindent a vezetőedző irányított. Nekem a DAC-nál Dušan Abrahám volt a pályaedzőm, ő csinálta főleg az erőnléti munkát, én pedig a technikai részletekkel és a taktikával foglalkoztam. Illetve a felelősség, ahogy most is, mindig a vezetőedzőn van, akkor is rajtam volt – jelentette ki nevetve az egykori edző, aki beszélgetésünk alatt rendre visszatért a gondolathoz, hogy a szurkolók szeretete mennyit jelentett csapatának. – Ott, ahol közönség van, minden nehézséget, nyomást könnyebben visel az ember. 

Persze nem mindig tapsolnak, de ha jön az eredmény, akkor a szurkoló minden korábbi rosszat elfelejt és ünnepel. 

Nem volt abban az időben sem könnyű, hogy minden ellenfél ellen megtartsuk a fegyelmet… Most már jól tudom, hogy minden csapatnál van valami, amire oda kell figyelni, de a cél mindenhol az eredményesség.”

Jöjjön az újabb arany

A sárga-kékek már májusban összehívták az akkori csapatot és külön köszöntötték a régi kedvenceket a Trnava ellen 1:0-ra megnyert rangadón. „A klub nem felejtette el az évfordulót, ez mindannyiunkat kellemesen meglepett. Jó volt találkozni és ott lenni az új stadionban, megtapasztalni az új környezetet. Nekünk most már csak egy feladatunk maradt: drukkolunk, hogy ők is elérjék azt a céljukat, amire most már szerintem képesek lennének. Az akkori csapatnak is meg kellett tanulnia, minden értelemben, jól cselezni, hogy összejöjjön a siker. Ez kell most is. 

Mondtam Világi úrnak, úgy kell játszani, hogy az utolsó forduló előtt már legalább négy pont legyen az előny, hogy az utolsó meccsen semmi rossz ne tudjon történni. 

Ez így volt 40 éve és remélem, hogy így lesz majd most is.”

Kapcsolódó cikkünk

Az évek elszállnak, az emlékek nem merülnek feledésbe. Tovább élnek bennünk. Szurkolókban, nézőkben, a futball figyelőiben.

Szurkol-e valaki az edzőnek, csapata részeként tekint rá kedvenceivel együtt? A kispad vezére is lehet kedvenc? Lehet. Pecze Károly is ilyen mestere a futballnak. Ahova ment, megkedveltette magát. Mert látták a keze nyomát a pályán, s ha az sikerre vitte a csapatukat, nem sajnálták a tapsot, az edző éljenzését. Dunaszerdahelytől Ankaráig, Győrtől Krakkóig.

Sokadszor beszélgetünk, s a múlt csak érintőleges, a foci kapcsán rögtön a jelen tör elő. A VAR-rendszer. Mit tesz a focival? Nem vitatja létjogosultságát, de a videóbíró mérnöki pontossága kiszívja belőle a zamatát, azt az örömet, ami elárasztja a szurkolót, amikor csapata a hálóba talál. Megáll a játék, elvonul a bíró, öt perc múlva visszajön, és centikre kiszabott mérlegelés után jelzi, érvényes vagy nem érvényes a gól. És ha nem, hatalmas a csalódás, tán még oda is vezethet, hogy a focirajongó legközelebb nem is jelenik meg a lelátón. 

Napjainkban ez fantazmagória, hisz nem mehetnek a nézők a stadionba. De ott a helyük, különben a futball látja a kárát, mondanám folytatva, de időközben megszakad a beszélgetésünk, s akkor döbbenek rá, hogy micsoda rabjai vagyunk a jelennek. Elmulasztottam megkérdezni, amit biztosan előhozott volna. A DAC-ban eltöltött öt emlékezetes évet, három szerződéshosszabbítással, az élvonalba jutással. Megkérdezhettem volna tőle, hogy mi maradt meg benne abból az érzésből, amikor 1987-ben játékosai a levegőbe repítették a Csehszlovák Kupa megnyerése után. És ez csak egyetlen megálló volt harminc évig tartó, tizenhat állomásból álló edzői pályafutásában. A nagyszombatival együtt a legemlékezetesebb.

Azt is felhozhattam volna, hogy kétszer is nagyon a közelébe került, de élvonalbeli bajnok egyszer sem volt együttesével. Mindkétszer szülővárosa, Kassa akkori csapata, az 1. FC fosztotta meg ettől a csodálatos élménytől. Előbb a nagyszombatiak máig rejtélyes rimaszombati vereségével, aminek következtében az 1. FC léphetett a bajnoki trónra, majd a következő évadban az akkor már bajnok kelet-szlovákiakat irányítva érte hasonló csalódás, mikor néhány fordulóval a vége előtt a listavezető kispadjáról küldték el szabadságra.

Megfontolt, szavait kellően megválogató ember, mégis dél-európai edzősködése közben önfejűsége meg lobbanékonysága időnként felülkerekedett. Előbb a török Genclerbirliginél, ahol csapatépítés közben a játékosállomány kétszeri meggyengülése kimondatta vele: ez így nem mehet tovább! És felállt a kispadról. Athénban pedig nem engedte, hogy a Panioniosz teljhatalmú klubelnöke beleszóljon a csapat összeállításába egy UEFA-kupa-mérkőzésen. Utána ideges légkörű véleménycserében, ingerült reagálásával teljesen elvesztette a klubelnök bizalmát, de méltóságát megőrizte. Akárcsak mindannyiszor, mikor az edzői sors távozásra szólította. Egyszer azt mondta: ha ketten találkoznak, mindig csak egy nyer. Amikor vesztettem, felálltam és mentem.

2009-ben is ez történt, amikor másodszor is felállt a nagyszombati kispadról, s azóta nem volt edző. A mesterből nyugdíjas lett, családjának próbálja visszaadni, amitől vándorélete megfosztotta szeretteit, és felülnézetből figyelheti a futball történéseit. Időnként pedig visszapillant, mint a napokban, 75. születésnapján. Ez is egy megálló az életében, mint a tizenhat edzői állomás Európa-szerte. 


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »