Egy utazás, amely a „kicsiny és eleven” mongóliai katolikus közösséget megerősíti a hitében, valamint a Szentszék és az ázsiai ország közötti kapcsolatokat is erősíti – nyilatkozott Pietro Parolin bíboros államtitkár az augusztus 31. és szeptember 4. közötti ulánbátori apostoli látogatásról. A béke, a találkozás és a párbeszéd az út három sarokköve.
Pietro Parolin vatikáni bíboros államtitkár a vatikáni médiának adott, augusztus 30-án közzétett interjújában arról a lelkesedésről beszél, amellyel az ázsiai ország kis katolikus közössége a Szentatya fogadására készült. Ferenc pápa 43. apostoli útja során augusztus 31. és szeptember 4. között Ulánbátorban, az Olaszországnál ötször nagyobb területű, hárommillió-háromszázezer lakosú, Oroszországgal és Kínával határos Mongólia fővárosába látogatott. Az utazás megértéséhez az „Együtt remélni” mottóból kell kiindulnunk, mert – magyarázza Parolin – nagy szükség van reményre.
– Bíboros úr, mit vár a Szentatya ettől az utazástól?
– Az utazás Ázsia szívébe az ország vezetőinek és a katolikus közösségnek a meghívására történik. A várakozás minden bizonnyal nagy mind a Szentatya, mind Mongólia részéről, mely ország először fogadja területén Péter utódát. A pápa szeretne találkozni az ország közösségével, egy létszámában csekély, de fiatal, eleven, sajátos történelme és összetétele miatt lenyűgöző közösséggel. Ezenkívül a vallásközi dimenzió is nagyon jelentős ebben az országban, amely komoly buddhista hagyományokkal rendelkezik.
– A pápa mintegy 1500 Mongóliában élő katolikus hívőt erősít majd meg a hitben. Mennyire fontos Ferenc pápa jelenléte ennek a kis missziós közösségnek?
– Erősen érezhető, milyen lelkesen készülnek a katolikusok a Szentatya fogadására. Jelenlétét megerősítésnek és bátorításnak tekintik a keresztény élet útján, a hit, a remény és a szeretet útján; de úgy is, mint a missziós inkulturáció csodálatos időszakának beteljesedését. Ha ugyanis ennek az egyháznak a történetére gondolunk, ámulva, sőt azt mondhatnám, meghatottan látjuk, hogy az Egyház évszázadokon át nem volt jelen, és az 1990-es évek elején, az ország békés demokratikus átmenetét követően gyakorlatilag a semmiből indult újra. Az első misszionáriusok úttörőként érkeztek, megtanulták a nyelvet, a házakban kezdtek szertartásokat bemutatni; érezték, hogy a jövő útja a szeretet útja kell hogy legyen, és úgy ölelték magukhoz a helyi lakosságot, mintha a saját népük lenne. Így alig néhány évtized elteltével kialakult a katolikus közösség, szó szerinti értelemben: „egyetemes” közösség, amelynek tagjai egyrészt helyiek, másrészt különböző országokból érkeztek, akik alázattal, szelídséggel és az összetartozás érzésével a testvériség kis magjává szeretnének válni.
– Nagy hangsúlyt kap a szeptember 3-án, vasárnap tartandó ökumenikus és vallásközi találkozó.
– Igen. Ahogy a Szentatya többször is emlékeztetett bennünket: a vallásközi utat, az ökumenikus párbeszéd útját nem azért választjuk, mert éppen alkalmas, vagy előnyökkel jár, hanem mert olyan út, amelyet a Katolikus Egyház a zsinat óta szinkretizmustól mentesen követ. És ebből a szempontból a más vallások képviselőivel való találkozás mindig a béke és a testvériség építését célozza, és tudjuk, ma milyen nagy szükségünk van arra, hogy erőfeszítést tegyünk a béke és a testvériség építésére. És természetesen a látogatás a buddhizmussal való találkozás fontos pillanatát is jelenti, amely vallás Mongóliában igen jelentős történelemmel büszkélkedhet, az igazság bölcs keresése jellemzi, de a múltban nagy szenvedések is érték.
– Az utóbbi években a hagyományos életstílus mellett egyre inkább azt látjuk, hogy terjed az urbanizáció. E társadalmi változás szempontjából milyen szerepet játszhat a Szentatya látogatása?
– Ferenc pápa gyakran hangsúlyozza a harmóniára való törekvés fontosságát. Ezzel a kifejezéssel azt sugallja, hogy globális, teljes növekedésre van szükség, vagyis olyan emberi, társadalmi és lelki növekedésre, amely elhatárolódik attól a törekvéstől, amely mindent egyformává akar tenni, tudja viszont, hogyan kell a különbségeket és a változásokat a növekedés elősegítőjeként integrálni, hogy az ellentétek és a különbözőségek közti találkozás felülkerekedjen az összeütközésen és az szembeálláson. A mongol társadalom kétségtelenül kihívásokkal teli történelmi időszakon megy keresztül, a népben mélyen gyökerező bölcsességnek ötvöznie kell a hagyományt és a modernitást anélkül, hogy elveszítené gyökereit, támogatni kell minden ember fejlődését. A pápa, aki a barátság égisze alatt, nagy tisztelettel és örömmel találkozik a mongol néppel, minden bizonnyal ezekre a szempontokra is odafigyel.
– A Szentszék és Mongólia közötti párbeszéd mintegy 800 évre, IV. Ince idejére nyúlik vissza. Milyenek ma a kapcsolatok?
– Az ön által említett történelmi előzmények nyomán az érdekek közeledése 1992-ben a diplomáciai kapcsolatok hivatalos felvételéhez vezetett. Az akkor kialakult együttműködés – mondjuk úgy, hogy formális szinten is – folyamatosan növekszik. Jelentős előrelépés történt a közös érdeklődésre számot tartó területeken, amint azt Paul Richard Gallagher, a Szentszék államközi és nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatokért felelős titkára tavaly júniusi hivatalos látogatása is egyértelművé tette. Ebben az irányban haladunk előre. A közelgő apostoli út ezért kedvező alkalom arra, hogy továbberősítsük ezeket a kapcsolatokat, amelyek célja a közjó, a vallásszabadság, a béke, az integrált emberi fejlődés, az oktatás, a kulturális csereprogramok előmozdítása, valamint a régiót és a nemzetközi közösséget érintő közös kihívásokkal való szembenézés.
– Ebben az értelemben számíthatunk-e arra, hogy a Szentatya új békefelhívást tesz közzé? Hiszen olyan időket élünk, amikor az egész világot konfliktusok sújtják.
– A Szentatya folyamatosan a békére szólít fel. Miért? Mert a szívében hordozza azt a gyötrő fájdalmat, amelyet az okoz, amit ő maga már régóta „a darabokban vívott harmadik világháborúnak” nevez. Túl a pápa ez alkalommal esetlegesen elhangzó békefelhívásain, úgy tűnik számomra, hogy maga a pápa mongóliai jelenléte meghívást jelent a békére. Mégpedig azért, mert ez az ország jelentős helyet foglal el a nagy ázsiai kontextusban. Ez a látogatás magában hordozza a felhívást arra, hogy tisztelni kell minden országot, legyen az kicsi vagy nagy; a nemzetközi jog tiszteletben tartására, a viták erőszakkal való rendezésének alapelvéről való lemondásra, az együttműködés, a szolidaritás és a testvériség kiépítésére hív a szomszédok között és a világ összes országával.
– Mongóliával határos nagy ország Kína – egy olyan nemzet, amelyre Ferenc pápa nagy érdeklődéssel tekint. Fontolgatja-e, hogy elutazik a Kínai Népköztársaságba is, még ha nem is a közeljövőben?
– Köztudott, hogy Ferenc pápa milyen nagy érdeklődést mutat Kína iránt. És ami a kérdését illeti, azt mondhatom, hogy a Szentatya szívében ott van ez a nagy vágy, egy teljesen érthető vágy, amelyet már többször nyilvánosan is elmondott, hogy elmenjen ebbe a nemes országba, hogy meglátogassa és bátorítsa a katolikus közösséget a hit és az egység útján, és hogy találkozzon a politikai vezetőkkel, akikkel a Szentszék már régóta párbeszédet folytat, abban a meggyőződésben, hogy az út során felmerülő nehézségek és akadályok ellenére éppen a párbeszéd és a találkozás, nem pedig az ideológiai összecsapás útján lehet mindenki számára jó eredményeket elérni.
– A Szentatya nemrég tért vissza a lisszaboni ifjúsági világtalálkozóról, ahol – mint hangsúlyozta – láthatóvá vált a fiatalokban a remény. Merre vezet ez a mongóliai utazás?
– Az út mottója, mint tudjuk: „Együtt remélni”, így ismét a reményen van a hangsúly, ez lesz a 2025-ös jubileum témája is. Miért emlegetjük ilyen kitartóan a reményt? Nyilvánvalóan azért, mert világunkban olyan nagy szükség van rá. Világunk szűkölködik a reményben, a sok személyes és kollektív drámával szemben, amelyen keresztül megy. Olyan reményre van szükség, amely nem üres várakozás arra, hogy a dolgok jobbra fordulnak, szinte mágikus módon; hanem olyan remény, amely – legalábbis számunkra, keresztények számára – a hitre, vagyis Isten jelenlétére épül történelmünkben, és amely ugyanakkor személyes és kollektív elkötelezettséggé, aktív elkötelezettséggé alakul át a világ jobbá tétele érdekében. És mindezt az utat együtt tehetjük meg, hívők és világiak, mindazok, akik meg vannak győződve arról, hogy ez lehetséges. Úgy tűnik számomra, hogy az a tény, hogy a pápa földrajzilag távoli országokba indul, és vállalja az ezzel járó kellemetlenségeket is, éppen azt a vágyát jelzi, hogy aktívan tanúságot tegyen és konkrétan előmozdítsa a reményt a mai világban.
– Bíboros úr, milyen remények és milyen várakozások élnek Önben?
– Osztom a Szentatya várakozásait, amelyeket az imént próbáltam körülírni. Úgy látom továbbá, hogy a pápa, Péter utóda apostoli útjai nagy jelentőséggel és hatékonysággal bírnak abban az értelemben, hogy felhívják az egész Egyház figyelmét bizonyos közösségekre, amelyek az Egyházat alkotják, és amelyek – miként Mongólia – számbelileg kicsik, és ezért talán fennáll az a veszély, hogy nem mindig ismerik és nem értékelik és nem veszik figyelembe őket eléggé. Másrészt ezek az utazások lehetővé teszik, hogy ezek a közösségek felajánlják hozzájárulásukat az Egyház egésze számára, felhívva a figyelmet arra, ami alapvetően fontos az Egyház élete és küldetése szempontjából. Azt mondanám, hogy egy kicsit olyanok, mint az első keresztény közösségek, amelyekből inspirációt kell merítenünk. Bízom benne, hogy így lesz, ez alkalommal is így történik majd. És imádkozom én magam is.
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás és fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
