Egy nappal késtük le a magyar széppróza napját, ami jó apropót adna ennek a recenziónak. De így sem történt tragédia, mivel egy 2018 óta létező ünnepnapról van szó, és nem tudni, sikerül-e egyáltalán megkapaszkodnia a számtalan jeles nap között. Szóval éljen a február 18-án született Jókai Mór, sikeres kapaszkodást az ötletgazdáknak, mi pedig ünnepeljük most Podmaniczky Szilárd új regényét.
Amikor krimit olvasunk, a valóságról alkotott képünket hiányos információk mozaikjaiból próbáljuk összerakni. A valóságra pedig épp akkor bukkanunk rá, amikor két információ közt ellentmondás támad. Vagyis nem úgy születik megfejtés, hogy összeillenek a darabok, hanem pont fordítva: sehogy sem tudjuk összeilleszteni őket, és ebből megértjük, hogy a dolog másképp történt.
De mi van akkor, ha se gyilkos, se nyomozó nem szerepel a krimiben, sőt bűntény sincs az elején? Ha a szereplők a saját kis burkaikban élnek, vagy inkább gumilabdák, amelyek messze pattannak egymástól, ha összekoccannak? Akkor bizony nem mozaikdarabkákról, hanem párhuzamos valóságokról van szó. Ez pedig olyan titokzatos, mint a szürrealista festő, René Magritte képei, például az, amelyen egy férfi áll a nézőnek háttal egy tükör előtt, s a tükörben éppúgy hátulról látható az alakja, mint a valóságban. Valami hasonló történik Podmaniczky Szilárd új regényében is.
A másik ember megismerésének diadala nem krimi, sőt nem is filozófiai tanulmány, ahogy azt a cím alapján várnánk. Hanem izgalmas karakterrajz, illetve egy kicsit korrajz is. Szerepel benne egy másik Magritte-kép, látszólag érintőlegesen, de nyilván nem véletlenül választotta a szerző A vörös modell című festményt.
„ – A csupasz földön a deszkakerítés előtt áll egy pár mezítelen láb, ami félig cipő. Mi ebben a vörös modell?
– Az, amit belegondolsz.
– Én nem gondolok bele semmit.
– Pedig ez a festészet lényege.”
A regényben viszont domináns szerep jut egy gyönyörű, vörös hajú lánynak, Lídiának, aki egy festőhöz jelentkezik modellnek. A festő Tamás, a főszereplőnk. Igazi értelmiségi lúzerfigura, utcai portrérajzolásból tengődik, és állandóan a pénz foglalkoztatja – illetve annak hiánya. Mindent anyagiakban mér (saját tehetségét is), mint aki úgy gondolja, a pénz boldogít. Hamar világossá válik, hogy Tamás tulajdonképpen a boldogságot keresi, fütyül ő az anyagiakra. Azt szeretné, ha valaki megértené őt, és ő is megértené a másikat. És természetesen a festő szemével nézi a világot, azt a bizonyos vörös modellt is, aki kezdetben csupán esztétikai örömöt jelent számára. Lídiával abban az egyben rokonlelkek, hogy a lány életében is fontos szerepet játszik a pénz, illetve annak varázsa. Ezért él egy gyanúsan dúsgazdag politikussal, aki az apja lehetne. Tamás a lánynak köszönhetően bekukkanthat egy másik világba, amely megbabonázza, vagy inkább kizökkenti nihilista állapotából. A gazdagok játszóterén azonban mások a játékszabályok. És ennél többet nem is merünk elárulni, mert a szerző így ajánlja művét a fülszövegben:
„Ha csak részben is elmesélnénk, miről olvashatsz ebben a könyvben, megfosztanánk a felfedezés örömétől, a váratlan fordulatok izgalmától. Ellenben felkínálunk egy izgalmas utat, amit egyedül kell bejárnod és megértened. Ha szereted a kalandokat, most lapozz a könyv elejére, és indulj el az első mondattól. Belelapozni lehet, de nem érdemes, csak az elejétől kezdve fogod megérteni. A végén pedig ott várunk mindannyian. Fekszel a meleg fűben és a csillagokat nézed az éjszakai égbolton. Mélyen beszívod a levegőt, egészen gyomorig, aztán kiengeded… …belégzés. …kilégzés. …belégzés. …kilégzés.”
Hát így. Foglalkozzunk inkább a regény szerkezetével amely legalább annyira izgalmas, mint a történet. Mozaikkockákat kell összeraknunk. Vannak pörgős, párbeszédes részek, amikor nem tudjuk, ki mit gondol, csak azt, amit mond. Vannak továbbá leíró részek, illetve belefülelhetünk a főszereplő gondolataiba. Vannak külső szemlélők: két kamasz, akik csak azt közlik, amit látnak – egy ház kertjébe belesve, ahol szereplőink mozognak. És van két meghatározhatatlan alak, akik figyelik, kommentálják az eseményeket, sőt egyre több utalást tesznek arra, hogy befolyásolni tudják a főszereplő sorsát. Olyanok ők, mint a Berlin fölött az ég című film két angyala – gyakran egymással is civakodnak, hogy most akkor mi legyen Tamással.
Ezek a részek vizuálisan is jól megkülönböztethetők, az „angyalok” szövege vastaggal van szedve, Tamás gondolatai dőlt betűkkel. De valamennyi szerkezeti elemre jellemző a minimalista stílus. A szerző semmit sem magyaráz túl, még a kulcsfontosságú történéseket sem. Sőt, a lelki folyamatok is pattogó tőmondatokban zajlanak, ezért aztán teljesen beszippantja az olvasót ez a regény. Akár akarjuk, akár nem, bele kell képzelnünk magunkat a szereplők bőrébe. Még azokéba is, akik csak pár percre bukkannak fel, beszédbe elegyedve a főszereplővel – illetve inkább Tamás kezdeményez velük kontaktust.
Az utolsó lapon pedig akkorát csavar a történeten a szerző, hogy belesajdul a fejünk. Jó értelemben.
Podmaniczky Szilárd: A másik ember megismerésének diadala. PMA, 2020, 168 oldal.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
