Fehérváry Jákó OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
„Az Eucharisztikus ima főbb elemei így különböztethetők meg: (…) b) Akklamáció: ebben az egész közösség csatlakozva az égi seregekhez – énekli vagy mondja: Szent vagy. Ezt az akklamációt, amely magának az Eucharisztikus imának a része, a pappal együtt az egész nép mondja.” (A Római misekönyv általános rendelkezései, 79.)
A prefációt akklamáció – magyarul felkiáltás – zárja le, amit latin kezdőszaváról Sanctusnak hívunk. Ez az akklamáció a kezdődialógus után ismét bevonja Isten dicséretébe az egész ünneplő közösséget. Nem elhanyagolható az a rövid megjegyzés, hogy ez „magának az Eucharisztikus imának a része”. Ez azt mutatja, hogy a hívek részvételével elhangzó dicsőítés lényegi részét képezi ennek az imának, nem puszta dísz vagy ráadás: a hívő gyülekezet ennek éneklésekor maga is az egyetemes papságát gyakorolja. Mondhatjuk: mint Húr és Áron, amikor Mózes kitárt karját tartották a hosszú imádság közben (Kiv 17,12), úgy támogatja az imádkozó, éneklő nép a maga részvételével a nevében Istenhez forduló, az imádság terhét hordozó papot.
Az ének maga – idézzük fel emlékeztetőül – így hangzik:
„Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene. Dicsőséged betölti a mennyet és a földet. Hozsanna a magasságban! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsanna a magasságban!”
A Sanctus valószínűleg az 5. században lesz része a római kánonnak (eucharisztikus imának), feltehetően szír közvetítéssel. Ugyanakkor a keresztények ősidőktől éneklik. A Jelenések könyve (Jel 4,8) is mutatja, hogy valószínűleg már az őskeresztény gyülekezetekben is használatos volt a közös istentiszteleten.
A szöveg két bibliai helyen nyugszik: az első az Izajás meghívásához kapcsolódó látomás, amelyben a próféta látja a mennyei trónuson ülő Jahvét a szeráfokkal körülvéve, akik így dicsőítik őt: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” (vö. Iz 6,1kk). Az izajási látomás megidézése az eucharisztikus liturgiában arra emlékeztet, hogy az istentisztelet, amit itt a földi templomban ünneplünk, elválaszthatatlanul kapcsolódik az égi liturgiához, közösségben van vele, onnan veszi mintáját, és elővételezi azt. Isten szentsége, nagysága Izajáshoz hasonlóan minket is megrendít. Szinte megsemmisül az önmaga tökéletlenségével küszködő ember, amikor az ő hatalmával szembesül: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, (…) mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát” (Iz 6,5). Ugyanakkor Istentől kapott méltóságunk éppen ebben áll, hogy érdemeinkre való tekintet nélkül az égiekkel dicsérhetjük az Istent. A bizánci liturgia kerubéneke a kenyér és a bor oltárra vitele előtt egészen konkrétan idézi föl ezt: „Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk, és az elevenítő Háromságnak háromszorszent éneket ajánlunk, tegyünk félre mostan minden földi gondot!”
A szöveg második fele az evangéliumoknak azon passzusaiból táplálkozik, amelyek Jézus jeruzsálemi bevonulását beszélik el (vö. Mt 21,1–16). A Jézust ünneplő tömeg kiáltásait szó szerint idézi az evangélista: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!” (Mt 21,9) Ez a felkiáltás ezzel Krisztus-központú hangsúlyt kap. Krisztus az eucharisztia ünneplésében is bevonul népe körébe, ahol a kenyér és a bor színe alatt megvalósul az ő királysága, Isten országa.
Amikor tehát a Sanctust énekeljük, csatlakozunk az égi liturgián Istent dicsőítő szeráfokhoz, megjelenítjük őket, elismerjük Isten jelen lévő nagyságát, és köszöntjük a közénk testével és vérével érkező Urat, aki, ha készek vagyunk rá, helyreállítja uralmát a szívünkben és körünkben.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
