Fehérváry Jákó OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
Többen kértek az előző írásomban felvetett, de ki nem fejtett téma további boncolására: miért állítom, hogy az ószövetségi büntető Isten képét szembeállítani az Újszövetség megbocsátó, irgalmas Istenével, bár gyakran alkalmazott hitoktatói-igehirdetői fogás, mégis komoly hiba? Szeretnék megmaradni a rovat keretei között: nem szentírástudósként írok, hanem a liturgiát magyarázom, egészen pontosan arról beszélek, miért olvassuk az Ószövetség írásait a szentmisében.
Egyrészt nagyon könnyen elfelejtjük, hogy Isten választott népe a Lélek által ihletett írásokban hányféle, milyen gazdag regiszterben beszél Istenhez fűződő viszonyáról: Teremtőként, szabadítóként, jegyesként, Atyaként, tanítóként, szerelmesként, de igazságos bíraként, haragvó férjként is látja. Mégis mindig úgy tekint rá, mint egy szövetség személyes kezdeményezőjére, aki szeretetből kiválaszt és fölemel. A zsidó Biblia – amit mi Ószövetségként aposztrofálunk – Jézus mindennapi kenyere, anyanyelve volt. Ami Jézusban egészen új, azt ő maga az Atyák szavaival tanulta meg felismerni, kifejezni, s ezek tükrében válik egyre kontúrosabbá saját szemében az öröktől való messiási küldetése: az Atyához fűződő egyedülálló viszonya, az az ismeret, amit ő az Istenről hordoz, hiszen Fiaként ismer magára, aki egy vele, s akinek egyedülálló, mindent felülmúló megváltói küldetése van. Istenségét nem törésként, hanem Isten és a nép közös történetének beteljesedéseként látja, tanítja.
Másrészt könnyű az evangéliumokból és az újszövetségi iratokból kiszemezgetni a nekünk tetsző részeket, amelyek a megbocsátó, irgalmas, szerető Istent mutatják be. Könnyű Jézusnak azokat a szavait idézni, ahol Istent arámul Abbának, Atyának, édesapának szólítják, s bezárni a fülünket a nyugtalanító szakaszok előtt. Pedig például a Máté-evangélium hemzseg az ítéletet megfogalmazó szakaszoktól, amelyekben Isten bizony bíraként áll előttünk. Jézus, a Messiás, próféta is volt, nagy prófétai hagyományba áll bele, amikor megtérést hirdet, és kilátásba helyezi az ítéletet: pontosan azért, mert az emberek úgy élnek, hogy Isten látogatását (Lk 19,44), országának átalakító jelenlétét nem ismerik fel. Ahogyan az Ószövetségben felsejlik Isten szerető, atyai, sőt anyai arca, úgy az Újszövetségben sem egy „plüss-Isten” mutatkozik be, aki mindig gyengéden, simulékonyan bánik velünk. Van nyugtalanító, az életünkre keményen rákérdező vonás is abban, ahogyan Jézus felidézi őt nekünk.
A korai keresztények a zsinagógából való kitaszíttatásuk után fenyegetettségükben okkal láttak ellenfelet a zsidó közösségben, noha maguk is ebből a népből származtak. Ezért volt szükségük olyan szavakra, amelyek a zsidó közösségtől való megkülönböztetést szolgálták, ahogyan ezt a János-evangéliumban is látjuk. De az Ószövetség olvasásával még így sem hagytak fel, Pál sem, akinek teológiája pedig sok szempontból a Törvény meghaladásán alapul. Ma már, sok évszázadnyi eszmélés, tanulás, megértés után, radikálisan új módon is olvashatjuk az Ószövetséget, hiszen akkor beleállunk abba az elképesztően gazdag folytonosságba, amelyből megváltásunk született.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
