Ha ezt én írtam volna, lenne haddelhadd.
Önéletrajzi ihletettségű könyvet adott ki Vajda Mihály az ún. „Budapesti iskola” egyik jeles képviselője, gondolom azért, hogy megossza élményeit, kételyeit, élete történetét az érdeklődő közönséggel. Bár, őszintén szólva, nemigen tudom, kit érdekelhet egy, a marxista szektából lassanként kifakuló, ma már meglehetősen jelentéktelen értelmiségi csoport története. De hát ez az író, a kiadó és az olvasók dolga. Én magam sem terveztem, hogy elolvasom, azonban a könyv eléggé nagy port vert fel, így megvettem és elolvastam.
A mű két részből áll. Az első rész Vajda emlékeit tartalmazza a „Budapesti iskola” tagjaihoz fűződő viszonyáról és a szellemi útról, melyet bejárt a marxista tévtanoktól a liberális tévtanokig.
Ebben a részben igazán csak egy érdekességet találtam, mikor Vajda őszintén elmeséli, hogy bizony az utóbb költött „ellenzékiségnek” nem sok köze volt ahhoz, hogy az iskola képviselői emigráltak, vagy ahogyan ők utólag ezt hőseposszá nemesítették: „elűzték” őket.
A nevezetes korčulai nyilatkozat (Hellerék aláírtak egy nyilatkozatot a jugoszláviai Korčulán, melyben elítélik a ’68-as csehszlovákiai bevonulást) után 4 évvel a csoport belekeveredett az MSZMP belső, bizantikus hatalmi harcaiba és rossz lóra tettek.
Ezért aztán Kádár megmutatta, hogy ki az úr a házban, és megfenyítették őket, de még ez sem volt komoly, mert mint írja: „Aczél megüzente Duczyńska Ilonával, hogy >>nyugi, nyugi, hamarosan elfelejthetjük az egészet<<”. Ennyit az ellenállás mítoszáról.
Addig a rendszer kényeztetett kedvencei voltak, utazgattak nyugatra, előadásokat tartottak, jólétben és kényelemben éltek. Csak hogy legyen kontrasztja a dolognak, engem apám halálos ágyához nem engedtek kiutazni. „Kiutazása közérdeket sért” – hangzott a meglehetősen tömör indoklás.
A könyv második része egy interjú Kardos Andrással, aki, mint azt a PestiSrácok tudósításából tudjuk, régi harcostársa Heller Ágneséknak és emellett gyakorló elmeháborodott. Ebben a részben hangzik el az inkriminált rész, mely akkora feltűnést keltett. Ide is idézem:
Mindemellett azt is kifejti, hogy ő kapásból tudja, ki a zsidó, mert azok különböznek a többiektől; akik itt értelemszerűen a magyarok. Ez engem kínosan emlékeztet Kertész Ákos „genetikai alattvaló” minősítésére.
Ám most nincs kedvem moralizálni, hanem el szeretném mondani, mi Vajda és Kertész alapvető tévedése a haladó zsidók és a retrográd parasztok – a magyarok – efféle összehasonlításával.
A vád tehát az, hogy a „parasztok” az engedelmeskedéshez vannak szokva, így elvárják, hogy megmondják nekik, mit kell tenni, önálló akaratuk, szándékaik nincsenek. Ez annyiban igaz, hogy a paraszt valóban engedelmeskedni kénytelen, ám nem az úrnak, hanem valami teljesen másnak: a természet szabályainak, melyekről Vajdának láthatóan fogalma sincs.
A földesúr is csak akkor kapáltatta a kukoricát, mikor az gazos volt, és eszébe sem jutott januárban vetni. A természettel együtt élve, attól függve, nem szolgalelkűség annak szabályait betartani, hanem józan racionalitás, a tapasztalat és tudás olyan mértéke, melyről Vajdának még csak elképzelése sincs. Ehhez kötődtek ünnepeik, hitük és szokásaik. Ez alól senki sem volt kivétel, úr és szolga egyaránt alávetette magát a természet szabta feltételeknek, mert nem tehettek másképpen.
A városokban élő zsidóknak – különösen az értelmiségnek – jóval kevesebb ilyen kötelme volt/van. Árulkodó, hogy a könyvben még a pesti értelmiség szokásos bukolikus ábrándozása sem található a falusi látogatások kutyaugatásával és tücsökcirpelésével.
Láthatóan ki sem tette a lábát a városból és nyilván ezt is tartja természetesnek. Számára a városi lét a lehető legjobb, legszebb és legszabadabb életforma. Nem csoda, hogy semmit sem ért és lát a „parasztok” világfelfogásából, és megrekedt a „természet legyőzésének” ostoba, kommunista ábrándjánál. Nem lenne viszont szükségszerű, hogy ebből az idézett sorokból áradó lenézés is fakadjon.
Aki itt valóban szolgalelkű, aki úgy érzik, hogy mindenáron engedelmeskedni kell, azok a magyarországi kommunista világmegváltók.
Ők nem a természet, hanem hol Lenin, hol Sztálin vagy bármely véreskezű, gyilkos rablóvezér kénye-kedvének engedelmeskedtek. Azt csak belvárosi szatócsok és uzsorások találhatják ki, egy „paraszt” soha, hogy gumipitypangot kell termeszteni, vagy gyapotot a Hortobágyon és hogy a Szovjet mezőgazdaság felsőbbrendű.
A diktátorok lakájai között pedig tömegével találhattunk – mi parasztok – belvárosi, egyetemi értelmiségieket, sikertelen és tehetségtelen költőket és írókat, valamint haladó, vallásukat és életmódjukat megtagadó (ex)zsidókat, azaz a Vajdákat. Mi több, a legtöbbjük az volt.
Ők voltak azok, akik hűséges kutyatekintettel még annak a gazdának a kezét is megnyalták, aki éppen akasztotta őket. Ők álltak és állnak át az egyik ostoba ideológiától a másikig, ha uraik azt várták tőlük. A humanizmusuk vérfürdőbe torkollott ahányszor külső, barbár uraik hatalomhoz juttatták őket, mert a szolgából lesz a legrosszabb úr. És így lettek – mint Vajda is – kommunistából liberálisok, mert szolgai szellemük képtelen saját, önálló utat találni a világ megértéséhez és magyarázatához.
Ami pedig a leglesújtóbb, hogy a mai napig nem adták fel az általuk éppen helyesnek vélt társadalmi formák ránk kényszerítésének kísérletét.
Itt él velünk egy csoport, a haladó, belvárosi értelmiség, és pontosan ennyire sikerült integrálódnia a magyarságba. És az a legszomorúbb, hogy sajnos ezek közül Vajda, kétség kívül, még a jobbak közé tartozik.
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
