Káté
Később kimondatik, hogy hazug vagyok. A faluban a pap minden vasárnap felmegy a szószékre, prédikál. Tőle hallom, és a szégyen kimarja a szemem. Pedig semmiség. A templomban lopva megkóstolom a szenteltvizet. Nem árulom el, milyen az íze. A kátét végül nem tanulom meg. De Istent szeretem.
Az eljövetelről Harmadnapja várom az eljöveteled. Elmondom, amit tudok, anyámról, apámról, félek bevallani, üresnek látlak, mint a dióburkot, amit a fúrólégy megkárosít. Mennyi munka! Kivájni a magot a csonthéjból, vagy feltörni a zárt kapcsú makkot, számolni a termést, válogatni a selejtet, elrakni hidegebb napokra.
Ameddig a szem ellát, felparcellázott telkek, tölgyek, szomorúfüzek, alma- és vadkörtefák, a fenyveseket nem is említem, mégsem elegendő a lombcsoport, szeretném tudni, mit mond rólam az alföldi élet, megértik-e az ottmaradtak, hogy így alakult, és ez igaz, hegyeket nem tudok mozgatni, és amúgy se lenne illendő feldúlni a vidéket, marad minden a régiben, hasad a föld, mint a termés csonthéja a kő alatt.
Belátom, nem tapasztalat vagy, hanem állandó, nem a világ része, hanem szemlélője, én pedig boldog aggodalomban gondolom el: nekünk találkozni se kell, hogy szeressük egymást. És még ha el is hagynak, meg is csalnak, hátam homorítják, húsom tépik, csontom törik, ha már semmi se köt össze magammal, megmutatod, hol a határ, amin túl látszólag minden ép, ott csend lesz, és én tétova léptekkel feléd indulok.
És látom, hogy előrelép, aki gyáva.
A jog, mint kettébontott dió, épp most görög el másik felétől. És becsukom a szemem, hallgatok. És becsukod a szemed, hallgatsz. Közös nyelven panaszkodunk, a termés utolsó darabkáit fogaink közt ropogtatjuk. Isten ellenünk semmit, és őellenük sem. Nem akarunk mást, csak kitartani a kézfogást egy zsúfolt buszon.
Előrelép, aki gyáva.
Melleden heverek napoknak hitt egy-pillanatig. Aki megítél, mint termés válogatásán a romlottat, nem különb, csak gyáva. Végül komposztot csinálnak belőlünk. Arra még jók vagyunk, hogy tápláljuk a földet.
Szolgaságunk első napján elhervadunk. Nem engedünk az ő jogaiknak.
Mozdulatlan makacsság Ha volna merszem, elszeretnék tőled logikát, matematikát. Nézd, kezem az óramutató mánusával mozdul, feléd int, ölelésbe ránt.
A mérték: sok maszk, felhalmozva az előszobában, fogasra. Melyiket emeljem le? A közelség: átrajzolni arcomat válladdal.
Hiába ring bennem az elutasítás édes íze, látom, amit látok: rettentő ez az együttállás, ez az ellentétes körforgás.
Nem a nyelvet kérem, elég ebből, mozdulatlan makacsság, dönthet a kar, a láb, de ne az ész, ne a megfontolás.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
