Papír híján a memóriájában rögzítette műveit a Gulag krónikása, Szolzsenyicin

Papír híján a memóriájában rögzítette műveit a Gulag krónikása, Szolzsenyicin

„Szidalmazták és kinevették, istenítették és megvetették. De… Szolzsenyicin már csupán novelláival és a Gulag szigetcsoport című regényével megváltoztatta a világot, és ez tökéletesen elegendő ahhoz, hogy a halhatatlanok közé kerüljön” – írta halálakor egy moszkvai újság a 99 éve, 1918. december 11-én született Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz íróról.

Szolzsenyicin 1918. december 11-én született az észak-kaukázusi Kiszlodovszkban, kozák értelmiségi családban. A rosztovi egyetem matematika-fizika szakával párhuzamosan az irodalom szakot is elvégezte, majd matematikát és csillagászatot tanított. A második világháborúban, 1941. októberétől tüzérként szolgált, többször kitüntették, előléptették. Mivel leveleiben bírálta Sztálint, a katonai elhárítás 1945. február 9-én letartóztatta, tárgyalás nélkül elítélték, nyolc évig raboskodott börtönökben, majd lágerekben. Itt is folyamatosan írt, papír helyett memóriájában rögzítve műveit. 1956-ban rehabilitálták, 1957-ben ismét tanári állást kapott.

1959-ben negyvenöt nap alatt írta meg Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényét, amely – művei közül elsőként – 1962-ben látott napvilágot a Novij Mir című folyóiratban. A szovjet koncentrációs táborok világát leplezetlen valóságában bemutató mű megjelenését személyesen Nyikita Szergejevics Hruscsov, a párt akkori főtitkára engedélyezte. Az olvadás időszaka Hruscsov 1964 októberi bukásával véget ért. A szovjet politikai klíma ismét fagyosra fordult, Szolzsenyicin műveit 1966 után már nem közölték a hivatalos sajtóban. A pokol tornácán és a Rákosztály című regényeit szamizdatban adta ki, az így sokszorosított példányok kerültek ki Nyugatra, az író 1967-ben nyílt levelet intézett a cenzúráról a Szovjet Írószövetséghez.

Hírdetés

A kényszermunka-táborok történetét, az áldozatok szenvedéseit bemutató A Gulag szigetvilág 1968-ban befejezett, majd Svájcba csempészett kéziratának első kötete 1973 legvégén, orosz nyelven jelent meg Párizsban. (A Gulag a Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej, azaz a „Javítómunka-táborok Főigazgatóságának” orosz rövidítése. A szovjet Belügyi Népbiztosság, a hírhedt NKVD 1934-ben hozta létre a cinikus módon javító-nevelő intézménynek nevezett kényszermunkatáborok és börtönök kiterjedt hálózatát, ahol milliók raboskodtak, haltak meg.) Az utolsó cseppet a pohárban az jelentette, amikor Szolzsenyicin 1974 januárjában szamizdatban közzétette „egy honfitárs kéretlen, nem szolgálati úton előterjesztett… javaslatait a nemzeti katasztrófa elkerülésére”. A Szovjetunió vezéreihez címzett manifesztum többpártrendszert, valódi választásokat, pluralizmust követelt.

A „Szolzsenyicin-kérdést” már 1967-ben napirendjére tűzte a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága. Az 1974-es manifesztum megjelenése után a viták a pártvezetésben már csak arról folytak, hogy a megzabolázhatatlan írót börtönbe vessék, száműzzék, kiutasítsák vagy „véletlen baleset” áldozata legyen. Végül Jurij Vlagyimirovics Andropov – a KB titkára, a PB tagja, a KGB vezetője – javaslatára a kiutasítás mellett döntöttek. Szolzsenyicint 1974. február 12-én letartóztatták, a Legfelsőbb Tanács hazaárulás vádjával megfosztotta állampolgárságától, másnap felültették egy NSZK-ba tartó repülőgépre. Könyvét szocializmus- és kommunizmusellenes pamfletnek nyilvánították, az Írószövetség a kapitalizmus hívének, az imperialisták szálláscsinálójának, fasisztának, sovinisztának és népellenesnek bélyegezte.

Az írónak Willy Brandt nyugatnémet kancellár politikai menedékjogot adott, de Szolzsenyicin néhány nap múlva Zürichbe távozott. Még ugyanebben az évben átvette 1970-ben kapott irodalmi Nobel-díját, amit négy esztendeje nem tehetett meg. 1976-ban az Egyesült Államokban telepedett le, ahol visszavonultan élt vermonti birtokán. Száműzetése húsz évig tartott. 1989-ben a Szovjet Írószövetség megkövette, az őt állampolgárságától megfosztó döntést érvénytelenítették. Szolzsenyicin 1994. május 27-én tért vissza hazájába, ahol 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. Egy év múlva megkapta a testület legmagasabb kitüntetését, a Lomonoszov aranyérmet, de elutasította a Szent András apostol érdemrendet, amelyet Borisz Jelcin orosz elnök adományozott volna neki. Humanitárius tevékenységéért 2007-ben a legmagasabb orosz állami kitüntetést, az Állami Díjat kapta meg. Szolzsenyicin 2008. augusztus 3-án hunyt el Moszkvában.

Magazin


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »