Mondta apám gimnazista éveimben, amikor még otthon laktam, mielőtt bejelentette, nagy dolog készül nálunk, festetjük az egész házat.
Beleértve az ajtókat, ablakokat, konyhakredencet, -székeket, -asztalt, de legfőképpen – mert engem érintett egyedül – az én szobámat, és kiválaszthatom a színt, a mintát, olyan lesz, amilyet csak akarok. Fú, micsoda lázba jöttem, de kalandos nyaram lesz, gondoltam, és nem tévedtem, az a vakáció bizony mindenekelőtt és kizárólag kalandos volt. Akkor szembesültem például először azzal, hogy egy embernek, még ha meglehetősen gyerekember is az illető, mennyi fölösleges kacatja van az íróasztalában. Olyan öreg füzetborítók, törött hegyű ceruzák, rongyos szélű sorvezetők, öreg irkalapok (a jó lesz még valamire kategória helyezettjei), amiről halavány sejtelmem sem volt, hogy ott vannak, s mint kiderült, nem is lehettek hát jók semmire. Az ágy végében berakva még ott a babáim, igen, meglehetősen sokáig babáztam, az alvós, cumizós, kaucsukfejű csecsemő, aztán a nagy ormótlan járóbaba, amit még talán első születésnapomra kaptam a nagymamáéktól. Akkor nagyobb volt, mint én, és úgy féltem tőle, hogy sikítva taszítottam el magamtól, ám mire felnőttem annyira, hogy örülhettem volna neki, divatját múlta csavaros lábaival, ragasztott műanyag hajával, és a helyet foglalta csak, meg a port fogta. Aztán ott volt még az első gumibabám, a szőke hajú mosolygós, és az a nagylány baba, amit utoljára kaptam, hetedikes voltam, úgy emlékszem, mintha ma lenne, a szó szoros értelmében kisírtam magamnak. Nos, és ezeknek mind az egész ruhatára, merthogy jó anyához méltón, én mindnek varrtam, kötöttem, nadrágtól kabátig mindent. Azok is oda voltak besuvasztva az ágy végébe. Most ezeket kidobni, vagy mi legyen velük? De hát egy anya nem dobhatja ki a gyerekeit, akkor sem, ha felnőtt közben (az az anya), szó nem lehet róla, ment az egész az ágy aljába szépen becsomagolva, ruhástul, kelengyéstül, cumisüvegestül, hátha születik majd nekik egy új, jobb anyjuk. Na szóval, maradjunk annyiban, hogy már akkor megtapasztaltam a bőség kellemetlenségét, mert bizony volt mit hurciválni, letakarítani, becsomagolni, ki- és elpakolni.
Hogy a szobafalak, az ajtók, ablakok, kredenc, asztal és a székek hogy újultak meg, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy a fél nyarunk nyitott ajtóknál telt, volt, hogy nem is akadt mit becsukni, egyszer sem mondhatták, hogy siessek, mert bejönnek a legyek, áh, oda se neki, pakolj, Rozi, meszelünk. Az viszont máig előttem van, milyen szép piros lett az én szobám (piros?, biztos?, szobában bent? – próbált megingatni elhatározásomban a festő, merthogy ez nem szokás, valami szíp halvány köll). Apám segítségével, mert ő győzte meg a mestert, no meg az inasa neki, aki korombeli gyerekember lehetett, és igen szaporákat pislogott felém gyakran, hogy hát az ő szobája, ő fog benne lakni (mármint az enyém, hogy én). Pedig akkor még sejteni sem lehetett, hogy egyszer, sok év múlva önállósul és piros színt kap a Vasárnap, s hogy ahhoz nekem bármi közöm is lehet majd, lett piros a négy falam, piros a sötétítő függöny, az ágytakaró, piros-fekete a szőnyeg, és csinált apám egy gyönyörű polcrendszert a babák helyett az egyik falra a könyveimnek. (Pár évvel később egy éjjelen ez zuhant rám teljes tartalmával, s temetett be reggelig úgy, hogy én közben frontharcokról álmodtam. Hiába, ahogy Hizsnyai Zoli mondta egy interjúban, nagyon nem mindegy, az embernek gyerekkorában otthon mi esik a fejére, a Pallas-lexikon vagy a fedő.)
Azóta már vakoltunk, festettünk magunk vagy szakival festettünk többször is, sok módját kipróbáltuk a felújításnak, úgyhogy már tudom, nem is olyan kalandos ez az egész, s hogy miért mondják, inkább egy kiégés, mint a meszelés. Ezért is futott ki a vér az arcomból, amikor kilencvenesztendős édesanyánk kijelentette, márpedig idén ki kell festetnie legalább a konyhát meg a kisszobát, azt a bizonyosat, a valaha enyémet. Tizenhat évnyi munkámat (a fél életemet) kötöztem össze elbírható kis csomagokba, az összes Vasárnap oda volt bepakolva abba a valaha piros szobába. No de hát ezt nem lehet kidobni, papírgyűjtőbe vinni, így anyám. De. Hogy legyen helyük az újaknak. (Az ágy aljában pedig ott fekszenek a babák szépen becsomagolva, ruhástul, kelengyéstül, cumisüvegestül.)
Egy újabb meszelésig.
Időpont: VASÁRNAP délután fél három, kérem, legyetek pontosak.
Szászi Zoltán: Télig mese
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
