Talán a legnagyobb. Jó, óriások között ne méricskéljünk.
Mondjuk azt, hogy minden idők legjobb magyar színészei között a helye. Vagy ahogyan ő jobban szerette mondani, színjátékosai között. Bár érteném, mi a különbség, de akkor legyen így.
Őze Lajosról csakis szentesi ember írhat szentesi cikket. Merthogy a mi városunk olyan, mint ő volt: fanyar, keserű, vicces egyszerre. Aki szentesi, valamiképpen magában hordja a színészet titkos vírusát, akár kertész, akár kubikos, akár könyvesbolti eladó, legyen bárki és bármi.
Gáspár Sándor szentesi és színész. Badár Sándor is. Szőke András, Horváth János is. Hadd ne soroljam továbbá, hányan és hogyan végezték el a helyi gimnázium drámai tagozatát, hogy aztán tehetségéhez mérten ki függönyt húzogasson utána Szegeden, ki pedig felkéredzkedjen a Göncölszekérre, hogy égő, világító csillagként mutasson utat mások számára (utóbbiból kevesebb van, de azért szép a névsor, higgyék el).
Őze Lajos köztük a legfényesebb csillag, olyan színész, aki nemcsak a jelenlétével tüntet, de már-már nyugtalanító mértékben azonosul is a szerepével. Őrültség volna? Meglehet, de nevezzük inkább kivételesnek, hogy még neves pályatársai is beszöktek színházi próbáira, előadásaira, hogy megmártózzanak a lényéből kiáradó energianyalábokban, és megpróbálják elcsípni a titkot. Amit persze soha nem lehet elcsípni, mert a színjátékos ugyan mozog, beszél, de a belső, titkos fiókban mindig elzár személyes limlomokat, amelyekről talán maga sem tud, nemhogy a közönsége.
Nemrégiben a Dózsa-háznál álldogáltam otthon, Szentesen, a Kurca partján, és eszembe jutott Őze Lajos. Hogy valamikor itt időzhetett ő is, a Kísér szélén, Szegvár felé született szegény kisfiú, akivel sokáig nem beszélget senki. Mert az a kisfiú nehéz sorsú családban nő fel, dadog, elzárkózik, kicsúfolják, megverik a társai.
A Kossuth téri padon üldögélek, ahol gyermekkoromban olyan sokat beszélgettem a nagyanyámmal, tudom, hogy a háború után itt tartottak piacot, Őze errefelé tologatta a talicskát. Beülnék a moziba, ha volna időm, abba a kis filmszínházba, ahol gyerekkoromban fekete-fehér fotókat tettek ki a premierekről, és ahol az AC/DC koncertfilmjétől a Mephistóig oly sok mindent láttam.
Ugyanazon a helyen, ahol mindig bandáztunk, a vászon előtti első sorban üldögélt Őze is, aki két tojást lopott el az otthoni készletből, így titokban belopózhatott a háború utáni években. És tudom, hogy Őze Lajos ugyanabban a tóban fogott pontyot, ahol később én, hogy ugyanabba a középiskolába járt, ahova oly sok ismerősöm. Hogy öt évvel idősebb apámmal talán ismerték egymást, ki tudja, ahogyan múlott a dadogás, talán egyszer átszóltak egymásnak a fodrásznál, vagy közös tanáruk, cimborájuk, csajuk volt, mit tudom én, bármi előfordulhat Szentesen, mint tudjuk.
Hallgatom Őzét filmben, hangfelvételen, tudom és érzem, hogy a kenyér vagy az ember szót ő sem tudja, akarja közönséges e-vel kiejteni, ahogyan én sem, mert ahol zárt e-nek kell lennie, nyomatékul ott is szokott lenni Szentesen.
Őze Lajos emlékét, ahogyan apámét és mind-mind a régiekét, már régen betemette az idő. Ma azonban a szentesi filmszínház Őze Lajos nevét viseli. Jó látni a feliratot, amikor olykor elhaladok mellette. Mégis örökké arra gondolok, szentesiként, újságíróként, emberként egyaránt, vajon szerette-e a szülőföldjét Őze Lajos? Nem önigazolásképpen, nem a szokásos, bevett szentesi patriotizmus miatt kérdezem, dehogy. Egyszerűen csak fel akarok csippenteni néhány kipottyantott darabkát a titkos kincsből, kedves szót, szép emléket, baráti hangot, bármit, ami nem a boldogtalanságról tudósít minket.
1982-ben a Film, Színház, Muzsika hetilap hazakíséri Szentesre Őze Lajost. Színes fényképeket is közölnek a cikkben, a színjátékos édesanyját ölelgeti, kedves tanárával, a nyolcvankét éves Arató Istvánnal üldögél, akiről Őze minden lehetséges alkalommal elmondta, hogy emberséget kapott tőle, hiszen megkülönböztetett szeretettel tanította („megértette a dadogásomat, s külön feleltetett”). Őze 1982-ben ellátogat a régi házba, az Árpád utcába is, de nem engedik be az új lakók, így a szomszéd Konkoly nénihez kéredzkednek be, „az ő portájáról nézzük gyerekkorom terepét”. Őzének fáj, hogy a város megváltozott, hogy eltűnt az állomásra vezető hársfasor, de nem tetszik neki az „új, modernkedő építészeti buzgalom” sem.
Mit mesél még 1982-ben Őze Lajos? Például ezt: „Szerettem kiállni a kapuba, mert onnan messzire elláttam, egészen Szegvárig. Ez a messziség nekem a végtelen távoli világot jelentette. Az embert látásra nem nevelik, beleszületik a helybe, s lát, ameddig lát. Síkon, itt az Alföldön messze lát, néha túlságosan is messze. Itthoni életünkből éreztük, tudtuk, hogy lesz 1956, s azt is tudtuk, mi lesz a vége.”
És ezt is: „Gyermekkoromban babáztam. Egy csutkababám volt, s egyszer azt éltem át, azt játszottam (?), hogy a baba meghalt. Kora estére járt, beletettem egy dobozba, elvittem, s az ürgesoron eltemettem. És megsirattam. Azóta foglalkozom a halál gondolatával. Mi az, hogy nincs? Mi az, hogy van? Mi az, hogy élünk?”
Ha Szentesről valakivel beszélgetnem kellene, két dolgot feltétlenül elmondanék. Az egyik, amiről egy ízben Cserna-Szabó András írónk (persze ő is szentesi) beszélt, hogy létezik a mi városunkban valami limeseken túli, furcsa humor, ami összeköt bennünket. Őzében is – a legkomorabb szerepeitől eltekintve – mindig ott csillog a fekete pajkosság, ami olykor persze rémes és szörnyű, de egyúttal könnyekig kacagtató.
Másrészt Szentesen – és ezt meg kell értenie az olvasónak – nemigen vannak olyan cukiforma emberek. D. L. szegedi barátom meséli, hogy ha az alsóvárosi paraszttól az ő gyermekkorában bármit megkérdeztek, az illető összehúzta a szemét, és viszontkérdezett: oszt mér’ kérdi? Igen, ez nem a békés Dunántúl, nem a csintalan Erdély, nem a korrekt Felvidék. Szentest háromszor építették újjá a különféle dúlások után, előfordult, hogy néhány mocsárba, sásba, nádba elrejtőző családon kívül mindenki elmenekült innen. Az sem véletlen, hogy a város címerében ott a pálma, ami a zsoltár szerint maga az élet záloga, az elpusztíthatatlanságé, a kitartásé, a dacé, és igen, néha a magányé és kívülállásé is.
Őze Lajos is a pálma alatt született, sokszor felépítette magát. Mégis: ötven évet sem élt. Sorsa a mi sorsunk, gyermekkori szenvedése nagyon fáj ma is. Arra gondolok, titkon azt remélem, hogy Őze Lajos talán szeretett és megértett minket. Jó volna beszélni vele otthon, mondjuk, a régi Strandvendéglő kerthelyiségében. Ahol soha nem cukiskodik senki. Időnként a pincér hoz még egy kört, de fizetni nem kell, mindenki ismer mindenkit, striguláznak.
Bent a nagybátyám römizik a barátaival, ugyanannál az asztalnál, harminc éve minden este. Időnként ismerősök zuhannak ki a szabad ég alá, fürdőgatyában, papucsban, hangos szóval. Mindenki tud és szeret mesélni. Hallgassunk inkább, ma nem mi fecserészünk. Cigarettafüst, esti fuvallatok, távoli csobbanások a medencéből. Itthon vagyunk.
Őze Lajos rám néz, mosolyog. Jó boldognak látni őt. A szenvedés elillant, felszívódott az időben, nem maradt más, mint Virág elvtárs, Bodor László és Gyurica Miklós. Meg a kilátás Konkoly néni portájáról, a halastó, a régi mozi. Rajta Őze Lajos nevével. Igazából semmi más nem számít.
Borítókép: Őze Lajos színművész a Magyar Rádió stúdiójában 1968-ban, Ciril Kosmac és Mitja Mejak Tantraduj című rádiójátékának felvételén (Fotó: Szalay Zoltán/Fortepan)
Szentesi-Zöldi László – www.magyrnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
