Bizonyára mindannyian ismerik azt a típusú gyermeket, aki – ha nem az történik, amit ő szeretne – kiveri a cirkuszt, visít, dobálja magát, és minden erejével azon van, hogy a többiek játékát is tönkretegye.
Régóta szemtanúi vagyunk a politikai élet infantilizálódásának, a múlt héten azonban kétszer is sikerült elérni a mélypontot.
Ha kronológiai sorrendben haladunk, akkor a magyar pártjainkat kell előre vennünk, melyeknek szerdán kellett volna bejelenteniük a nagy megegyezést. Ehelyett olyan cirkuszt kaptunk, amilyet még nem látott a szlovmagy politikum. Az Összefogás borította a bilit, pártpaktumot emlegetett, amiből őket kizárták, és jövőbeli NAKA-razziákat vizionált, valószínűleg megásva ezzel a hárompárti megegyezés sírját.
Ez a húzás azért volt meglehetősen álságos, mert ők is csak akkor fordultak a nyilvánossághoz, mikor úgy érezték, hogy elfogyott körülöttük a levegő. Amíg azt hitték, hogy elérhetik a céljaikat, ők sem tartották szükségesnek a sajtó vagy a közösség informálását a tárgyalásokról, addig nagyon is megfelelt a zárt a ajtó.
A „pártpaktum” csak akkor lett zavaró, mikor a három pártból hirtelen kettő lett.
Nekünk, külső szemlélőknek azért is nehéz igazságot tenni az ügyben, mert igazából fogalmunk sincs, mi zajlott eddig a színfalak mögött, csak a végeredményt látjuk, ami katasztrofális. A bírálatok össztüze most az összefogókra zúdul és ezt csak maguknak köszönhetik. Ha visszaemlékeznek, tavaly valami nagyon hasonló történt: az MKP és a Híd megegyezett egy közös regionális párt létrehozásában, és az Összefogás akkor is elkezdte a földhöz vagdosni magát, nem is lett magyar parlamenti képviselet. Most valamiért ugyanezt a játékot játsszák, csak a Híd és az MKP új vezetése már nem hagyta zsarolni magát.
Eddigi tevékenységét elnézve lassan megállapíthatjuk, hogy az Összefogás körülbelül annyira gondolja komolyan a nevében megfogalmazott üzenetet, mint a Smer a szociális demokráciát.
A hiszti – mint politikai stratégia – egy nappal később újra előkerült, ezúttal azonban jóval magasabb szinten. Igor Matovič kormányfő produkálta magát egy rádióműsorban, mikor elcsukló hangon, látszólag a sírás szélén felszólította Richard Sulík gazdasági minisztert, hogy mondjon le. Hogy Sulík erre mit lép, az még kérdés, valószínűleg ignorálni próbálja Matovič felszólítását, ahogy az üzletben vásárló szülő is próbál úgy tenni, mintha a játékok előtt kapálódzó gyerek nem az övé lenne, vagy ahogy Forró Krisztián és Sólymos László is próbált keresztülnézni Mózes Szabolcson azon a bizonyos sajtótájékoztatón.
Nehéz erre mit mondani. Mindkét esetben azt látjuk, hogy egy politika szereplő egy adott politikai cél érdekében blöffölni próbál, eljátszva, hogy ha úgy alakul, ő hajlandó borítani az egész asztalt. Azért csak látszólag, mert Matovič azóta sem követelte Sulík távozását, az Összefogás pedig jelezte, hogy ők még januárban azért tárgyalnának. Csak az a kérdés, hogy hogyan? Ki veszi őket komolyan ezek után? Hogyan lehetne megbízni ezek után egy ilyen „partnerben”, aki csak a saját feltételei szerint hajlandó játszani?
Ráadásul ebből a sárból mindenkire fröccsen.
Matovič agymenései az egész kormánykoalíció hitelességét ássák alá, az Összefogás akciója pedig sokak szemében a teljes szlovákiai magyar politikai spektrumot beárazta. És joggal. Mert felmerül a kérdés: ha ezek még egymás között sem tudnak megegyezni, hogyan bízhatnánk benne, hogy képesek megoldani bármilyen valós problémát?
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
