Volt idő, amikor azt hittem, el kell engednem ezt az egészet.
A férfiakról szóló beszélgetéseket.
A közéleti vitákat.
Talán még magát a „férfimozgalom” szót is.
Nem azért, mert már nem érdekelt. Hanem mert elfáradtam.
Elfáradtam attól, hogy minden oldal egyre hangosabb, miközben egyre kevesebben figyelnek egymásra valóban. És közben nekem is szükségem volt csendre. Imára. Gondolkodásra. Arra, hogy ne csak reagáljak a világra, hanem megértsem, mit akarok benne képviselni.
Ezért elköszöntem.
És a csend alatt rájöttem valamire.
Arra, hogy a férfiakról beszélni önmagában nem rossz.
A férfi méltóságáról beszélni nem szégyen.
Az apákról, a felelősségről, a szeretetről, a belső tartásról beszélni nem „háború”.
Sőt. Talán most lenne rá igazán szükség. Az új kormány vajon fogja-e ratifikálni az Isztambuli Egyezményt?
A feminizmus férfigyűlölő ága mennyi muníciót fog kapni a mostani balos politikai ágenda alatt?
Meg hát én is fejlődtem a csendben. Önismeret, célok elérése.
De már nem ugyanúgy akarok megszólalni, mint régen.
Nem sértetten.
Nem törzsi logikával.
Nem azért, hogy férfiakat és nőket egymással szembefordítsunk.
Hanem azért, mert hiszem, hogy a sebesült emberekből nem lesz egészséges társadalom. És a férfiak között rengeteg a csendben szenvedő ember.
Talán most már nyugodtabban. Mélyebben. Emberibben szeretnék erről beszélni.
Szóval… visszatértem.
Nem harcosként.
Hanem emberként.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
