Mint minden más iparágban, a technológiai szegmensben is állandó gazdasági, beruházási és fejlesztési döntéskényszerben vannak a piaci résztvevők.
Ezek között akadnak jó és rossz döntések egyaránt, ami teljesen szokványos dolog, és olyanok is, amelyek egész cégek, sőt iparágak sorsára hatással voltak. Ilyenekből készítettünk egy kisebb válogatást mostani cikkünkben – írja az Origo.
Az egér feltalálása, majd eladása
A számítógépek használatát és a szoftverek fejlesztését alapvetően meghatározza az egér, mint az egyik elsődleges vezérlő periféria. Ám ez nem volt mindig így, hiszen a nyolcvanas évek elejéig csak a billentyűzetet használták beviteli eszközként. Ez persze érthető volt, hiszen a manapság megszokott grafikus kezelőfelületeknek még nyoma sem volt. A Xerox törte meg a jeget, mely 1981-ben dobta piacra Alto nevű gépét, amely már tartalmazta a cég titkos fegyvereit, a grafikus kezelőfelületet és az egeret, ami forradalmasította az irányítást. Az Alto viszont túlárazott volt és hardveresen gyenge, emiatt megbukott.
A Xerox vezetése pedig úgy döntött, hogy kivonul a számítógép piacról, és a világrengető fejlesztéseivel pedig nem kezd semmit.
Mivel a cég értéktelennek ítélte ezeket a technológiákat, azokat nem is védette le. Steve Jobs, az Apple első embere, aki egyébként megszállottan lelkesedett az egérért, pedig köszönte szépen, és magához ragadta a kezdeményezést.
A Xerox mérnökeivel történt találkozásai során megszerezte a szükséges tudást, és 1984-ben meg is jelent az Apple Lisa, igen, ablakokkal, ikonokkal a képernyőn, és egy egérrel a gép mellett. A többi pedig már történelem: Az egész IT iparág meglátta az ebben rejlő lehetőségeket, hamarosan felbukkant a Windows, és ezzel az IBM PC univerzumában is megjelentek ezen megoldások.
A PlayStation
A kilencvenes évek elejének legsikeresebb, legnépszerűbb játékgépe volt a Super Nintendo Entertainment System (SNES), amelyre speciális kazettákon, úgynevezett cartridge-okon keresztül lehetett eljuttatni a játékokat. A japán konszern vezetése idővel arra jutott, hogy az egyre népszerűbbé váló, és nagyobb adatmennyiség tárolását biztosító CD-lemezeknek is szerepet szánna, hogy jobb játékok jöhessenek ki. Az volt a terv, hogy kínálnak majd külön külső CD-meghajtót a gépekhez, illetve gyártanak majd olyan eszközöket, amelyek már gyárilag is tartalmazzák ezt. Viszont ehhez nem volt meg a megfelelő technológiai hátterük, és gyártókapacitásuk, úgyhogy megállapodási szerződést kötöttek a Sonyval, amely vállalat akkoriban a CD-eszközök piacának egyik legerősebb szereplőjének számított. A közös munka jól haladt, a prototípusok el is készültek.
Azonban a Sony vezetése megtudta, hogy a Nintendo a Philipsszel is kacérkodik, azzal a céggel, amely a Sony legfőbb riválisa volt a szórakoztatóelektronikai iparágban. Ezt pedig nem tűrhették, emiatt felmondták a Nintendóval kötött szerződést, és a dühüket jól mutatja, hogy úgy határoztak, hogy pénzt és energiát nem kímélve kifejlesztenek egy saját játékgépet, ami letaszítja a trónról a Nintendót.
Így született meg a PlayStation, amely azóta a világ első számú játékkonzolcsaládja lett, a Nintendo pedig messze lemaradva kullog a Sony mögött.
Ha akkor a Nintendo vezetése nem ennyire mohó, akkor ők hozták volna ki azt a masinát, ami végül a Sonyt a csúcsra repítette ebben a szektorban.
A Panasonic és az LCD
A Panasonic a kétezres évek első évtizedének végére a legerősebb szereplők egyikévé vált a televíziós iparágban. A cég úgy döntött, hogy az LCD helyett a plazma technológiát részesíti előnyben, és ez utólag óriási baklövésnek bizonyult. A cég az erőforrásai nagy részét erre az eljárásra koncentrálta, amelynek gyártását és fejlesztését 2013-ban végül beszüntették. Azt viszont kevesen tudják, hogy
A Panasonic kutatási központjában már 2008-ban előálltak egy olyan LCD technológiával, amely képminőség tekintetében sokkal jobb volt, mint az addigi megoldások.
Ez volt az IPS Alpha, amely projektet azonban a plazma futtatása miatt sokáig jegelték, és mire elkezdték volna komolyan tolni, a riválisok beérték képminőségben. Őrület belegondolni, hogy mi lett volna, ha a Panasonic vezetése 2008-ban úgy határoz, hogy nem a plazmára fókuszálnak.
Nem vették volna meg feleslegesen a Pioneer plazma tv üzletágát, az LCD-be tolták volna a pénzt, és lehet, hogy ma nem a Samsung, az LG és a TCL uralná a televíziós üzletágat, hanem az a Panasonic, amely épp a napokban jelentette be a tv-gyártás megszüntetését.
A Commodore bukása
Ahhoz nem férhet kétség, hogy a Commodore egyike a technológiai iparág legfontosabb vállalatainak, hiszen a cég termékei, főleg az Commodore 64 és az Amiga elévülhetetlen szerepet játszottak abban, hogy tömegek forduljanak a számítástechnika irányába. A cég a 80-as évek végéig a csúcson volt, hiszen a fél világ az ő termékeiket használta.
Ekkor azonban már nem volt a fedélzeten az alapító Jack Tamriel, aki egy diktátor volt, viszont zseniális ötletei voltak. Kitúrta őt a cégből a korábbi megmentő, a kényszerből tulajdonossá vált Irvin Gould, aki egy idő után már csak a pillanatnyi profitra koncentrált. Ennek betetőzéseként 1989-ben kinevezte a cég élére a pénzügyi világból érkező Mehdi Alit, aki nem értett a számítógépekhez, és aki csak arra törekedett, hogy mindenben a főnöke kedvében járjon. A költségek csökkentése érdekében kirúgott rengeteg mérnököt, fejlesztőt, marketingest és programozót, illetve leállította a drágának ítélt gyártási folyamatokat. Ez néhány év alatt megpecsételte a cég sorsát, amely 1993-ban már brutális veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, 1994-ben pedig csődbe is ment. Az évtizedek alatt felépített cég a csúcsról hullott alá és semmisült meg igen rövid idő alatt csupán azért, mert egy kapzsi tulajdonos azonnal ki akart venni minden pénzt a vállalatból, miután elüldözte azt, akinek a sikereket köszönhették.
A Commodore ebben az időszakban igen jól csengő név volt, amelynek Amiga gépei az IBM PC-k és Apple-gépek reális vetélytársai lehettek volna.
Ha egy picit türelmesebb, tudatosabb a Commodore tulajdonosa, akkor a vállalat még mindig egyike lehetne az iparág megkerülhetetlen szereplőinek.
Figyelmen kívül hagyott Android
A kétezres évek közepén a telefonos iparágat két cég uralta, a Motorola és a Nokia. E vállalatok hatalmas piaci részesedéssel bírtak, köszönhetően a hagyományos mobiltelefonok szegmensében aratott sikereiknek. Azonban mindkét konszern elkövette ugyanazt a hibát: nem voltak hajlandóak foglalkozni komolyan az akkorra már felbukkanó okostelefonokkal, és egyszerűen negligálták a Google által kifejlesztett Android operációs rendszert.
A Nokia és a Motorola vezetősége sem akart közösködni a Google-lal, azt hitték, hogy pusztán a márkanév ereje elég lesz, hogy megtartsák a vásárlókat. Óriásit tévedtek. Az Android 2008-ban megérkezett egy HTC telefonra, és a gyakorlatilag ismeretlen tajvani vállalatot azonnal a piac élére katapultálta.
A Motorola-részvények értéke 2006 és 2009 között 90 százalékot zuhant, mire észbe kaptak, már késő volt.
A Nokia piaci részesedése pedig 2010 végére marginálissá zsugorodott. Azóta mind a Nokia, mind a Motorola konszern megszabadult mobilos divíziójától, a döntés, hogy figyelmen kívül hagyják az Androidot, és úgy általában az okostelefonos funkciókat, nagyon megbosszulta magát.
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
