Erdő Péter bíboros, prímás, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseke június 17-én Budapesten, a Szent István-bazilikában pappá szentelte Faragó Andrást. Az újmisést a – még a szentelés előtt – vele készült beszélgetés alapján mutatjuk be olvasóinknak.
„Kilépett a bárkából, és elindult Jézus felé” – Faragó András papi jelmondata gazdag jelentéstartalmú képet hordoz. Az egész élet, különösen a papé, vízen járás. A papság intézménye nagy kérdőjel a világ számára, sokaknak még az Egyházon belül is. Addig működik, míg az ember Krisztusra tekint, aki nemcsak cél, hanem út is egyben. Miközben felé haladunk, ő kísér minket. Ha a pap leveszi a szemét Jézusról, ha tekintetét elvonják a körülmények, akkor elbizonytalanodik és süllyedni kezd – magyarázza Faragó András, aki a Jézusra tekintés vágyával indul neki az útnak.
András templomba járó családban nőtt fel. Dédapja jelen volt a templom alapkőletételnél, nagyszülei és szülei pedig aktív részesei voltak a kertvárosi plébánia életének. Odahaza két testvérével együtt imádkoztak vagy mentek együtt a vasárnapi misékre. Testvérei már családosok, mindketten a harmadik gyereket várják. András a kerületben járt általános iskolába, majd a váci piaristáknál érettségizett.
„Huszonkét éve állok az oltár előtt: nagyon fontos volt az életemben, hogy ott lehessek a templomban” – meséli András, aki már nyolcévesen ministrált az Újpest-Kertvárosi Szent István-templomban. Szoros a kötődése a templomhoz, az itt szolgált és az innen indult papokhoz. Újmiséje az egész közösség ünnepe lesz. András gyerekként érezte a hívást, a vágyat, hogy teljes szívvel az Istenre hagyatkozzon, átadja magát neki, noha ezt akkor még nem tudta így megfogalmazni. A gimnáziumot követően úgy gondolta, a tanári pálya és a családalapítás lesz az ő útja. Ének-zene szakra járt, volt barátnője, vágyott a családra. A papság gondolata azonban befészkelte magát a lelkébe, folyamatosan tapasztalta azokat a jeleket, melyek megerősítették, hogy Isten papnak hívja őt. Hivatásában fontos szerepet játszott Marczis Ferenc atya, aki haláláig megmaradt András lelkiatyjának. „Nem tolt egyik irányba sem, mindig arról beszélgettünk, amit éppen frissen megéltem. Azt mondta egyszer, a döntés olyan, mint bekötött szemmel ugrani. Akkor nem, csak később értettem meg, hogy nem a semmibe hullok, mert Isten tenyere felfog, megtart, s áldás lesz rajta, bárhogy is döntsek. Felszabadító érzés volt.”
Három év küzdelem volt a végső döntésig, amíg sok-sok apró igent kimondott. Küzdelem volt, mert el kellett gyászolnia dédelgetett álmainak elengedését, hogy nem lesz családja, felesége. Egy lelkigyakorlaton a kísérő atya tanácsára külföldre ment, hogy megtapasztalja, milyen az, amikor mindent maga mögött hagy. Négy, majd két hónapot töltött Angliában, a második időszakot már egy plébánián segédkezve. „Minden ajándékként ért, vezetett a Szentlélek.” Az ott megismert papi példa is tovább erősítette a vonzást. Itt mondta ki az igent Istennek. Szeretettel őrzi a helyet a szívében, a Bristoli-öböl partján lévő sziklát. Nyaranta visszatér ide, most is készül rá: miután a plébánián bemutatta újmiséjét, felmegy a sziklára hálát adni.
Az esztergomi szemináriumban indult a képzése. Bérmaapja, a plébániai közösségben elődje, Csépányi Gábor lett a spirituálisa. András már jelentkezésekor határozottan tudta, ez lesz az ő útja. „Erőt adott, hogy a fontos kérdéseket le tudtam tisztázni magamban. Esztergomban olyan épület lett az otthonom, ahol egy fedél alatt lehettem az Úrral. Éjjel-nappal nyitva állt a kápolna, csak ránk várt. Együtt voltunk otthon Jézussal.” Andrásnak sokat jelentett az akkori közösség, ahol olyan barátokat szerzett, akikre azóta is számíthat.
Nagy lelkesedéssel várta a diakónusi évet. Pestlőrincre került, egy plébániára, melyhez számos közösségek és sok fiatal kötődik. Tavaly augusztusban egy táborral indult szolgálata. „Nagyon vártam a szentelés után, hogy megjelenhessek a plébánián, berendezkedjek. Rendkívüli öröm volt, hogy nem kispapként, nem valaki barátjaként megyek táboroztatni, hanem mint lelkipásztor, akire rá vannak bízva a fiatalok. Ebből a megtapasztalásból a mai napig élek. Ők egy kicsit az enyémek is.”
András képzett zenész. Citerával kezdte, majd jött a hegedű, aztán a brácsa, az egyetemen pedig a zongora. Tizenöt évet játszott vonószenekarban. „Ma is része életemnek a zene. Dicsőítéseket szervezünk a plébánián, havonta találkozunk, összegyűjtjük a dél-pesti ifjúságot, például most, június 23-án a második Délfeszen, mellyel nemcsak a dél-pestieket célozzuk.” Az öt környező plébánia papjai között megvan az összetartozás érzése: minden szerdán együtt reggeliznek, imádkoznak, beszélgetnek. „Szeretem a plébániát. Hamar otthon éreztem magam, ismerős volt a kertvárosi légkör. Jó magokat vetettek el ott elődeim. A családcsoportok az élet tartópillérei. Meg tudtam tapasztalni, hogy a családot százszorosan kapjuk vissza. Sajátomnak érzem a közösséget, hozzájuk tartozom.”
Szentelési előajándékát, ahogy fogalmazott, már megkapta, ugyanis Ferenc pápa mellett állhatott az oltárnál. „Ebből merítek mind a mai napig” – teszi hozzá.
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 18-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
